Kisbér múltjának legfényesebb lapjain szerepelnek a lovak. 1852. július 9-én kap utasítást a hadsereg lóellátási felügyelője, hogy felmérje, alkalmas-e gróf Batthyány Kázmér elkobzott birtoka ménes birtoknak, 22-én már kész a jelentés, 26-án a miniszteri értekezlet rábólint, és augusztus 3-án Ferenc József, Kolozsvárott láttamozza, vagyis jóváhagyja a ménes birtok megalapítását.

A képen látható oszlop a leghíresebb kisbéri törzsméneknek állít emléket. A híres Lovarda és a Batthyány kastély között bújik meg. A legesleghíresebb felülről a második Cambuscan. (Kissé megkopott a neve). 1871-ben vették meg a kisbériek Cambuscan-t. Három év múlva (1874. március 17-én), Kisbéren megszületik Cambuscan és Waternymph frigyéből egy sötét sárga kanca, aki legyőzhetetlennek bizonyult. 54 versenyen indult, s mindannyiszor diadalmaskodott. Persze, hogy Kincsem ő. A csoda kanca, akit a világ csak Hungarian Wonder-ként ismert.

volt egyszer egy ménes

Eddig Albertfalváról nekem Kern András taxi-kabaréja ugrott be. Hogy ez afféle lehet A Városban, mint felén a hóstyán, istenhátamögött, alvég, Güdörpart.  Aki Albertfalvánál jár, az már nincs is pest-en (ami melléknév-be, felénk Buda is számít...) . Azt is tudtam Albertfalváról, hogy ott van ama Fegyvernek utca, ami Fegyvernek csak a pusztához párosuló könnyen adódó rímként okozta szegény Ződ Marci halálát, akinek egyébként Törökszentmiklóson, 1816. december 6-án dél után egy órával mérte ki a vékony nyaka, mennyit nyom latba a csontos sejhajja, az...

Karcag utca is van Albertfalván.

Sőt a "modern templom" mellékén a Kenderes utca a Körmend utcával zár a derékból hegyesedő szöget.

A wikipedia Albertfalva cikkéből nem derül ki, miért és kinek az ötlete volt az OTI-lakótelep házait osztó utcákat részben alföldi településnevekről elkeresztelni. Hátha erre jár majd egy arravalósi lokálpatrióta, aki kommentben sziveskedik fölvilágosítani bennünket.

Szépek, giccsesek, de mégis kedvesek ezek a házak, nyilván magántulajdonban,egyik omlik-bomlik, másik tüzép-röneszansz süteményszinekben újult avagy mézeskalácsosan.

Persze a Fegyvernek utca randa panel. 

Tanulójárat villamosvezető jelölteknek:

Itt a  villamos albertfalvi  végállomásának remize, a természetesen nem 'Fehérvárra vezető Fehérvári út végén:

Finom lelkű nagymamám nem tűrte a csúnya szavakat, de Juliska néninek elnézte, hogy sűrűn megszegi a harmadik parancsolatot. Mi tagadás, kedves öregasszony külsejével ellentétben, káromkodott rendesen.

Nem tudom, anyai-nagyanya ágon rokon volt-e Juliska néni, vagy csak a közös sors hozta ismerős, később jó barát. Egy biztos, örökké gyászolta, s hazavárta az ő Sadikáját, akit leventeként nyelt el a második nagy háború. Éppúgy, mint Mariska néném, nagyanyám húga, az ő egyetlen fiát. Soha sem hallottam azóta, hogy valaki Sándor nevű gyerekét Sadikának becézte volna. Csak Juliska néni és Mariska néném, emlegette így a két, eltűntnek nyilvánított ifjút. Mariska néném Sadikája szép mosolyú, szomorú szemű szőke legényke volt a barna, agyonsimogatott fényképen.

Juliska néni egyszer csak része lett a családnak. Jó humorú, szabad szájú özvegyasszony volt. Ha vonaton jött, elé mentünk az állomásra. Amikor már autóra is futotta, apám gyakran elhozta egy kis beszélgetésre nagyanyámhoz. Finom lelkű nagymamám nem tűrte a csúnya szavakat, de Juliska néninek elnézte, hogy sűrűn megszegi a harmadik parancsolatot. Mi tagadás, kedves öregasszony külsejével ellentétben, káromkodott rendesen. Az Ögye, mög a fene, volt a pont a mondatai végén. Juliska néni gyönyörűségesen ő-zött. Nem szegedi volt, vásárhelyi, pontosabban hódmezővásárhelyi. Nagy hangon mesélte ízes történeteit, jókat nevetett rajtuk, s mindig azzal fejezte be: Bassza meg, hát egyszer élünk! Nekem a legjobban az a históriája tetszett, amikor egy ültő helyében megevett egy egész kakast. Leves készült a baromfiudvar díszéből, a férjének főzte. Olyan ínycsiklandóra sikerült az ebéd, hogy nem tudott neki ellenállni. Megette az utolsó cseppig. Amikor férjuram éhesen hazatért a piacról, ott pihegett az asztal mellett, mozdulni sem tudott. Míg mesélt, szinte magam előtt láttam, ahogy kanalazza a jó zsíros levest, benne a nagydarab húsokkal, a saját maga gyúrta tésztával. A térdét csapkodta, kárörvendőn hahotázva, hogy apjok bizony, zsíros kenyeret evett, hagymával.

Egyszer aztán azzal lepett meg bennünket, elhatározta, hogy megcsináltatja a koporsóját. Na, lett nagy sipákolás, hogy ez meg már milyen őrültség! Nagyanyám, nagyapám, az egész tisztes famíliám megpróbálta lebeszélni. Nagyon szurkoltam, nehogy sikerüljön nekik! Ha egy kicsit jobban ismerték volna, megspórolhatták volna a győzködést!

A temetkezési vállalatnál kicsit furcsán néztek a még nagyon is élő ügyfélre, de aztán a tekintélyes pénzköteg láttán, győzött az üzleti érdek. Mi meg borzongva hallgattuk az élménybeszámolót, a koporsók vastagságáról, a szömfödők arany hímzéseinek mintáiról. Mindenből a legjobbat rendelte. Diófából a koporsót, szép aranybetűkkel még a nevét is ráíratta, sőt azt is, hogy nyugodjon békében! Már csak azt kellett utólag odapingálni, hány éves korában halt meg. Kétszámnyi helyett hagytak ki erre a célra.

Amikor elkészült a koporsó, természetesen házhoz szállították. Egy kis kenőpénzért, meg néhány kupica jóféle pálinkáért még a padlásra is felvitték a gyászhuszárok. Ez a csoda is elmúlt, napirendre tértünk a koporsó felett. Hanem egy családi ünnepre megérkezvén Juliska néni köszönés helyett, a valaha hallott legcifrább káromkodással rukkolt ki. Nagy nehezen kibogoztuk, a koporsót, a temetkezési vállalatot emlegeti nem épp dicsérőleg.Mikor egy jó pohár vörösbortól kicsit megnyugodott, elmesélte mi történt.

Nem hagyta nyugodni az a csodaszép koporsó ott a feje felett, a padláson. Felkapaszkodott néhányszor a lépcsőn, gusztálgatta, simogatta. Aztán egy nap úgy döntött, kipróbálja, elég kényelmes-e. Jó azt előre tudni, milyen érzés feküdni benne. Ha már olyan sok pénzt fizetett érte! Lecipelte a hátán a nehéz koporsót, nagyokat nyögött alatta. Na, még csak az kéne, hogy agyon nyomja! Nagy kínlódva csak leért vele, berángatta a szobába. Kinyitotta, szépen elrendezett mindent, és belefeküdt. A szömfödőt is magára terítette. Áhítatos hangulatba ringatta magát. De valami nem stimmelt. Nyomta az oldalát a koporsó, meg a derekát is! Izgett-mozgott, hátha sikerül kényelmesen elhelyezkednie. Órákig próbálkozott, hiába. Akárhogy feküdt, valahol mindig nyomta! Még hogy, nyugodjon békében! Mérgesen, elgémberedett tagokkal kikászálódott. Fogta a tűzhely mellett álló kisbaltát, és szép komótosan elkezdte szétverni a koporsót. A nagyobb darab fákat gondosan félretette. Másnap tyúkketrec készült belőle! A kisebbekkel meg begyújtott a sparheltbe. Ott végezte az aranyhímzéses szömfödő is, meg minden, ami csak az utolsó fekhelynek része volt. A jó kis tűzön kakas pörköltet főzött. A szép piros lébe a húsok mellé, csinos kis galuskákat szaggatott, és az egészet nagy elégedetten bekebelezte. Na, ögye mög a fene! Nem tudom, mikor halt meg Juliska néni, ki és milyen koporsót csináltatott neki, de remélem, békében nyugszik benne!

A 70-es évek második felében történt Budapesten. Nagykörút, 4-es vagy 6-os villamos. (sajnos, már nem emlékszem, melyik.) Késő délelőtt, ráérősen araszolunk a Nyugatitól a Blaha irányába. Az Oktogonnál, akkor még November 7. térnek hívták, egy idős pár szállt fel a villamosra. Inkább a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez közelebb már a felszállás sem ment könnyen. A férfi botra támaszkodva előzékenyen segítette fel a lépcsőn a hölgyet. A villamosveztő előzékenyen megvárta amíg leülnek. Tehette, éppen piros volt a lámpa.

Bájos jelenség volt a két öreg. Körüllengte őket a boldog békeidők hangulata. Látszott sok évtized szeretete kapcsolja össze őket. Az utasok is felfigyeltek rájuk, ahogy kézenfogva ültek és mosolyogva nézték egymást. Elindultunk. Talán a zaj miatt, talán mert kicsit nagyot hallottak, jó hangos beszélgetésbe kezdtek.

Az idős úr közelhajolt a hölgyhöz és jó hangosan megkérdezte: - Drágám, te is élvezted a szexet tegnap éjjel?

A villamosban megállt a levegő. Az utasok egy része zsebkendővel, vagy a tenyerével eltakarta az arcát, és fuldoklott a röhögéstől. Volt, akinek tátva maradt a szája a meglepetéstől. Megint mások a felháborodástól szikrázó szemmel méregették a két öreget.

Akik mindebből semmit sem érzékeltek. A hölgy édes mosollyal az arcán megsimogatta az öreget:- Hát, persze drágám, csodálatos voltál. Ma is szeretnéd? Mert én igen.

Amikor leszálltak a Blahán, néhány utas megtapsolta őket, a villamos vezető további szép napot kívánt nekik a mikrofonon át. 

A más édyke kibbabájának is büdös a kakija, hát még a kutyája kölykének.

Bezzeg a mi kutyánk kölykének, annak nem csupán a kakija elhanyagolható méretű, hanem az sem számít, hogy kéthavi díszházelnökség után két évre bólogatójános bohócköztársaságielnököt csinálunk belőle, aki jawohl – jelszóval le fog mondani, ha Orbánnak megeszkábáljuk a prezidentális rendszert az alkotmányban és egyéb törvényhelyeken. Pedig az új elnök, ugyan pali is, az emberek embere,  bár a plebshez [-> proletár ] sosem tartozott.

Levél Shakespeare Vilmosnak

Mélyen Tisztelt Mesterem!

Sajnálhatja, hogy ezen a szép Szentivánéjen nem járt a Bakonyalján! Persze biztosan megint egy szoknya, vagy egy lányos arcú fiúcska körül sündörgött. Pedig felejthetetlen élményben lett volna része. Kicsiny falum, mint rendesen most is korán aludóra tért. A hétvégi gyüttmenteknek, ahogy az itt lakók a városiakat hívják, elment a kedvük a hangoskodástól, meg a késő esti fűnyírástól. Erre a célra ugyanis nem békésen legelő juhokat használnak, hanem nagyon hangos szerkezeteket. A kánikula kikészített mindenkit.

Éjfél felé, amikor a foci meccs után én is aludni mentem, már kellemes volt az idő. Tudja Mesterem a foci, az egy sport. Zöld gyepen, kétszer tíz jeles férfiú, lábbal, vagy fejjel próbál bejuttatni egy bőrgolyót, egy kapunak nevezett helyre, ahol egy-egy őr akadályozza tettüket . Négyévente világversenyeket is rendeznek belőle. Azt hiszem, tetszene Önnek!

Lágy, a korábbinál hűvösebb szellő fújt, szépen ragyogtak a csillagok, és gyönyörű csend volt. Mégsem tudtam elaludni. Valami láthatatlan vibrált a levegőben. Aztán egyszer csak a falu összes kutyája rázendített. A szomszéd zsebblökijének bántóan éles, cérnahangja kihallatszott az öblös kórusból. Kiszaladtam a ház elé és próbáltam megfejteni, mi keltett ekkora riadalmat.

Képzelje, Sir! Az erdő életre kelt. Tisztán hallatszott a vaddisznó csörtetése, és röfögése, a malacok visítása. Ágakat tört az őzbak és sutája, rémülten huhogott a bagoly, kiabált a kuvik. Mi történhetett? Aztán rájöttem. Itt töltötte Szentiván éjjelét vidám seregével Oberon, a tündérkirály, és szépséges, ámde makacs felesége, Titania. Hallottam a tündérszárnyak suhogását, halk beszélgetésüket, csilingelő kacajukat. Körtánc zaját, tündéri dalt. Puck, vagy ha úgy tetszik, Robin pajtás, a csintalan manó, gonoszkodó nevetését. A buksi Zuboly takácsot, amint magának követeli az oroszlánt is!

Sokáig tartott a vidám mulatság. A tomboló kutyahad is elkushadt idővel.
Eszembe jutott, hogy is írta Mester:

„Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.”

Őszinte híve: Milfajt Ferkó

Íródott e levél az Úr 2006. esztendejében, Szent Iván havának 25. napján

Miközben a Felnőtt Bácsik & Nénik könyökönkigyövős, toddományoss, felhomályosító kampányai az ezerforintos-és tízezerforintos számkörben igyekeznek a kommunikációs versenyben a fizikaipiacon a nagyon is húsvér , újabban az Avon hálózati értékesítését másoló drogdílerekre ráelőzni, a fizetőképes piac alsó-széle-közepére, a százforintos kateg’re oda se figyelünk. Bambán állunk a sorban a pénztárnál, ahol az olcsó kínai gázöngyújtókat hármas csomagolásban kínálják, karnyújtásnyira a polcon a kotongumik fölött srégast pedig 450-800ml-es öngyújtógáz utántöltő flakonok sorakoznak. Az feltűnt vagy öt éve a gyógyszerfogyasztás ellenőrzésekor valamelyik sóhivatalnak, hogy két mongol horda teljes lóállományának is dosztig elég lónyugtatószer fogyott Magyarországon, le is bukott a hálózat, úgy 500 Ft/ampulla terjesztették a ketamint ebben a formában. A lebukás  után meg szlovák importból terítették a piacot…

Néhány ávátárámmal ezelőtt tünde édybabba és moróz polpancser-blogger formámban is írtam arról, hogy az öngyújtógáz úgy jó 15 éve népszerű a szipuzás kategóriájában. Drááága komment-cset partnereim részben leösszeesküvéselméletesezőztek, részben egyszerű paranoiásként állítottak be vagy hitetlenkedtek ezügyben. Holott elég csak játszóterek, lakótelepszéli grundok környékén a bokrok mellett a dudvát áártatlan felnőttnéni lábinkóval kicsit megpiszkálni, és hatosával kerülnek elő az öngyújtók. Üresen.

Most holtan találtak Egerben egy 13 éves nagylányt. Idézem az MTI-hírt: Meg nem erősített információink szerint a kamasz szipózott, felthetően valamilyen vegyszer, gáz okozhatta a halálát. A híradóban, ahol először hallottam ezt a hírt, még hozzá merték tenni: alighanem öngyújtógáz.

Értelmetlenül halt meg ez a lány. Vagy értelmetlenül ugyan, de talán és végre nem hiábavaló áldozat... 

Mert a "megelőzés" moloszttal teljes szövegeinek arra is ki kéne térnie, amit egy kevésbé ismerten kokainista költőnk így fogalmazott meg és nem csak a rím kedvére [és nem is tavaly... a szerk. kéts. es.]: "okain is tán" -elgondolkodni, igen...

Többször gondolkodtam azon, miből lehetne igazán jól megélni. Végre új foglalkozást fedeztem fel magamnak: jósnő leszek. Az ötletet az egyik tévéadó műsora adta. Késő éjjel, ha nem tudok elaludni, és kínomban kattogtatok az egyes csatornák között, mindig megtalálom az én fantasztikus transzcendens „kedvencemet”. Percenként közel 500 Ft, és máris megtudhatnám a jövőt. Mindezt tarokk kártya segítségével, de van, amelyik jósnak elegendőek a születési adatok percnyi pontossággal, s máris mindent megtudhat a kliens, amit szeretne (?). A jóslat némi cifrázással így hangzik: a betelefonálónak lesznek jó és rossz dolgok az életében. Kíváncsi lennék, vajon miért képesek ennyi pénzt kifizetni emberek a semmitmondó kinyilatkoztatásokért?
A legmegdöbbentőbb –egy saját bevallása szerint- rákos férfi esete volt. Már a telefonhívás elején közölte ezt, mielőtt bármit mondhattak volna a jövőjéről ezzel igencsak megkönnyítve a jósnő dolgát. A „mennyi időm van hátra” kérdésre a cinikus válasz így hangzott: „néhány hónapig még jól lesz, de azután az állapota súlyosbodni fog”.
Nem vetem el annak a lehetőségét, hogy vannak különleges képességekkel megáldott vagy épp megátkozott emberek, de úgy gondolom, ők nem így keresik a kenyerüket. A tévéjósda üres fecsegői nem hinném, hogy közéjük tartoznának, amit tesznek, a vásári komédia XXI. századi visszataszító megnyilvánulása.
Az ószövetségi időkben, még a maguk helyén kezelték ezt a jelenséget: „Égessétek meg a jósokat és a varázslókat!” A magyarázatuk egyszerű volt: ha igazat jósol, olyan dolgokat fed fel, amelyek esetleg értelmetlenné teszik a kíváncsi ember további életét, ha nem, akkor rossz irányba terelik a kérdezőt, tehát halál rájuk. Modern korunkban persze nem lenne helyes efféle barbársággal megtorolni tetteiket, de legalább ne tömegkommunikációs eszközökkel tegyük legitimmé őket.
Lehet, hogy mégsem leszek jósnő, pedig ha kicsit megerőltetném magam, tudnék folyékonyan hazudni. „A pénznek nincsen szaga”- mondta állítólag a nyilvános mellékhelyiségeket megadóztató Vespasianus császár. Mégis: nekem bűzlene hazugságokból élni.
 

Utazok. Képtelen vagyok megállapítani, milyen járművön. A sebessége alapján metró lehet, a belseje viszont olyan, mint egy villamosba oltott trolibusz. A középső ajtónál állok. Az előttem lévő koszos rúdba nem akarok megkapaszkodni. Mégis muszáj, mert a fogantyút nem érem el, valószerűtlenül magasan van.

Tudom, hogy álom az egész, de a félelem, ami lassan átjárja az egész testem, valóságos. Óvatosan körülnézek, hátha szűnik a belső remegés. Az utasok lepukkant egzisztenciák. Egy férfi kopott télikabátban, mezítláb. Megsárgult újságot olvas, hosszú ujjain feketére lakkozott körmök. A többiek lárvaarccal merednek maguk elé. A szemük fénytelen, szürke.
Egy öregasszony rám vigyorog. Mond valamit, de fogatlan szájával hangtalan szavakat formáz. Csak ekkor veszem észre, hogy nincsenek hangok. Mély, nehéz, harsogó csönd vesz körül. A nő szeme dühösen villan, indulatosan mutat maga mellé, üljek le. Kezén kesztyűvé nemesedett a kosz. Haja arra a kenderkóckupacra emlékeztet, amit néhány napja a padláson találtam egy dobozban. Képtelen vagyok megmozdulni.

Egyre jobban átjár a félelem, már nem titkolom a remegést. Belém hasít, kirabolhatnak. A csomagom, egy ágyneműtartó dugig tömve. Nem látom, mi van benne. Akárhogy meresztem a szemem, az össze-visszaság nem tárgyiasul. Eszelős gyorsasággal tömködök mindent egy kézitáskába. Fel sem tűnik, hogy belefér a rengeteg holmi.

A szürkeség hirtelen timföldvörösre vált. Az eddig nem is létező ablakon túl sokemeletes vörös kockaházak, tűzoltólépcsővel. A házak ablakait is vastag vörös por fedi. Hosszan robogunk az egyhangú tájon. Félelmem kissé alábbhagy. Hirtelen durván fékez a szerelvény. A fékek csikorgása belehasít a csöndbe.
Kinyílik az ajtó, rohanok kifelé. Senki sem száll ki csak én. Az állomás is vörös. Nincsenek utasok, nincs nyüzsgés. Orrfacsaró rothadás szag. Elönt a verejték. Érzem a halált. Menekülök kifelé. Egy tolókocsis férfi ül a kijáratnál. Látványa pillanatnyi megnyugvással tölt el. Amint közelebb érek hozzá, már tudom, tévedtem. A férfi koldus. Az egyik lába combközéptől hiányzik. A csonk gyomorforgatón levedzik. Az izmok, mint a férgek a bomló húsban mozognak. Rosszul vagyok.

Törődj bele - mondja egy hang a fejemben. Innen úgy sem menekülhetsz. Ez őrület gondolom, elönt a verejték, de vacogok. És megint hallom a hangot: - Nem őrület, itt így kommunikálunk, majd megszokod. Egy kedves, jóságos arcú, fehér hajú nő lebeg elém. A szeméből látom, ő beszélt hozzám. Különös alakú, csillogó pénzt dob a koldusnak. Az mohón kap utána, torz vigyorral az arcán, követelőn felém nyújtja a kezét. Figyelj jól! - szól a hang. Csak a mi pénzünket fogadja el. Véletlenül leejtek néhányat, szedd fel és add oda neki! Szót fogadok. A lehulló pénzeket gyorsan összekapkodom. Egy pillanatig tétovázok, bátorságot gyűjtök, hogy legyen erőm a koldusra nézni. Elborzadok, hogy esetleg hozzám ér, mert elindul a székkel. Ekkor veszem észre, a fehér hajú nő eltűnt, vigyorgó-vicsorgó, emberre alig hasonlító lények rohannak felém. Távolból, majd egyre erőteljesebben kutyaugatás hallatszik. Menekülni próbálok. Szemben velem az egyik kutya elrugaszkodik a földtől. Eszelősen sikítok, és felébredek. Bambán ülök az ágyon, és jóleső érzéssel hallgatom, hogy a két kutyánk versenyt ugat.

Vasárnap reggel. A falu lassan ébredezik. A tűzhelyeken habzik már a cikória kávé, az asztalokon pirospaprikában érlelt sózott szalonna, kolbász, hagyma, kisebbfajta malomkerékre emlékeztető cipó. A tisztaszobában a székeken az ünneplőruha. Csend, békesség, elégedettség. Ebből főleg a péknek jutott bőséggel ezen a reggelen. Nem kellett hajnalban kelnie, nyújtózkodhat, lustálkodhat, még arra is van ideje, hogy félszemmel, a dunyha alól kikandikáló nagylábujjával szemezzen. Bezzeg a harangozónak kutyakedve van. Morog, mert hiába kérte már oly sokszor az elöljárót, ugyan vennének már ők is egy olyan ótomata harangozó szerkezetet, mint amilyen a szomszéd faluban van. Ne kelljen már neki, kézzel rángatni azt a böhömnagy harangot. Már a gondolatra is belesajdul a dereka, hogy nemsokára kezdődik a mise.

Miközben a falubeliek tesznek-vesznek, a jó zsíros húslevesről, rántott karajról ábrándoznak, a közeli erdőben is történik valami. Nem nagy csinnadrattával, szép halkan. Épp úgy, mintha csak egy jámbor sikló neszezne az avaron. Egy őzlábnyomból kis zöld növény tekereg elő. Cérnavékony indája a kúszás közben folyamatosan vastagodik. Mikorra elhagyja az erdőt, már gyerekkar vastagságú, és szerteágazó. Tenyérnél is nagyobb, a szőlőéhez hasonló levelei, fényesek, mint a kisuvickolt bőrcipő. Miközben feltartóztathatatlanul kúszik, leveleivel mindent beborít, ami az útjába kerül. Először az indákkal körbefonja a fát, a bokrot, a napon szunyókáló őzet, a fán bóbiskoló baglyot, majd leveleivel sűrűn betakarja. Eltéphetetlen, halálos szorítással, a levelek alatt örök álommal.
A növény elhagyja az erdőt, a falu felé közelít. Mögötte arat a zöld halál.

A templomban már mindenki elfoglalta a helyét. Lehajtott fejjel hallgatják a pap dörgedelmeit, amint az elmúlt héten elkövetett bűneiket sorolja. Név nélkül persze, kollektív elmarasztalással, de mégis személyre szólón, hisz nincs, ki ne botlott volna meg, rendíthetetlen hitében.

A szószékről dörgő hang elakad! A hirtelen támadt csendben hátborzongató zaj hallatszik. A pap kidülledt szemekkel, torkát szorongatva, levegő után kapkod rémületében. Néhányan hozzárohannak, mások az ajtó felé. Egyenesen a növény halálos ölelésébe. A hátsó sorok felől halálsikoly keveredik a kétségbeesett vergődés zajával, a fuldoklók utolsó sóhajával. A növény megállíthatatlanul kúszik előre. A mészáros bánja már, hogy a mérésnél megkárosította a vevőket, a tanító, hogy megcsalta a feleségét a kívánatos kocsmárosnéval, a kocsmáros, hogy mindezért jól elverte az asszonyt, meg folyton vizezi a bort, a boltos, hogy itt-ott többet számolt, a falurossza, hogy mégsem javult meg, bár annyiszor megfogadta. A pék a szép napot sajnálja igazán, meg azt, hogy sosem szemezhet már a dunyha alól kikandikáló nagyujjával.

Megpróbálják, de nincs teremtett lélek, aki megállíthatná a végítéletet. A pap is meglelte már a végső nyugalmat. A szószéket beborító levelek közül kikandikáló szemüvegén megcsillan a napsugár, mielőtt a növény zöld függönye az utolsó ablakot is teljesen beborítaná.

Az indák surrogása, az egymásra hajló levelek zaja lassan elnémul. A templomban csend van. Az egész faluban némaság. A növény mindent maga alá temetett. Élőt és élettelent. Ekkor megkondul a harang. A harangkötélbe kapaszkodó indák rángatják. Néhány bömböm után elnémul, és a zöld csend hangtalan ünnepli rettenetes győzelmét.

 

Ott van az asztalon. Kívül zöld, belül csontfehér mázas agyagbögrében. Előző este szinte tőgymelegen került bele a tej, hogy néhány óra múltán aludttejjé nemesedjen.

Nem gyártósoron kutyulták, nincs benne bifidus esszenzis. Tehéntejből van. A jámbor négylábú egész nap a ház melletti mezőn legelészett, a nagy melegben a szilvafák árnyékában hűsölt. Villanypásztor vigyázta, hogy el ne kóboroljon. Nem mintha különösebb késztetést érzett volna rá. Tudja már a rendet.

Aki ilyen tejből készíti az aludttejét, nem bolti hűtőpultból választja, ár, gyártó, vagy zsírszázalék alapján. Háztól viszi haza kannában, üvegben, palackban. Már a fejés vége előtt egész kis kompánia várakozik, hogy a gazdaasszony előbukkanjon az istálló felől a kannákkal. Afféle minden esti program. Hallgatják a fejőgép zúgását és beszélgetnek. Asszonyok, lányok, gyerekek. Megosztják az aznapi híreket, a lányok új fiúkkal cukkolják egymást, a kicsik az udvaron játszanak, a nagyobbak a ház előtt bicikliznek. Férfiember ritkán csatlakozik hozzájuk, ők épp időben érkeznek, megkapják a tejet, s már mennek is tovább. A másik utcabeli egyedül élő férfi viszont szívesen elnézegeti a társaságot. Néha hangosan felsóhajt: - Mikor volt utoljára ennyi szépasszony az én portámon. Az asszonyok együttérzőn elcsendesednek kicsit. Épp jókor, mert elhallgat a fejőgép. A nagy kannákból fogy a tej, gyűlik a bögrében az apró, kiürül az udvar.

Az asztalon az aludttej. A bögre mellett frissen sült cipó domója. Amikor először áttöri a kanál a kellő vastagságú vajszínű fölt a tetején, s szájához emeli az ember a remegő finomságot, igazi gasztronómiai élményben van része. A kellemesen hűvös, kicsit savanykás, a bögre aljáig tökéletes alvadékot kanalazva nem az jár az eszében, hogy az emésztését, a bélflóráját javítja, elkerüli a kellemetlen görcsöket. Arra gondol, miként ballagott előző este hazafelé a tejjel. A hőség már megszelídült, a villanyvezetékre furcsa dalt kottáztak a csivitelő fecskék. mi-mi-szó-szó-mi-mi-szó. Megnyugvással tölti el, hogy még egy kisebb bögre ott várja a hűtőben.
 

A csendszennyezés lassan elviselhetetlen mértéket ölt. Nemrég múltak el fejünk fölül az általános iskolai ballagások, melyek sátoros lakadalmak fulladoztak a múlt hétvégén. A szomszédomból tegnap tüc-tüczenét voltam kénytelen elviselni, amikor e legnagyobb megrőkönyödésemre ez a zene hangzott föl:

Hű, ennek utána kell járnom

Meg is kérdeztem a szomszédot, mi ez a zene.

"Mi tudom én, a gyerekkel tőtettem le zenéket oszt A Redneksztű' a visjúvéret akartam oszt ezt adta ki a gép, de ez is fasza nem?"

De, mondom, igen, igen az!