Finom lelkű nagymamám nem tűrte a csúnya szavakat, de Juliska néninek elnézte, hogy sűrűn megszegi a harmadik parancsolatot. Mi tagadás, kedves öregasszony külsejével ellentétben, káromkodott rendesen.

Nem tudom, anyai-nagyanya ágon rokon volt-e Juliska néni, vagy csak a közös sors hozta ismerős, később jó barát. Egy biztos, örökké gyászolta, s hazavárta az ő Sadikáját, akit leventeként nyelt el a második nagy háború. Éppúgy, mint Mariska néném, nagyanyám húga, az ő egyetlen fiát. Soha sem hallottam azóta, hogy valaki Sándor nevű gyerekét Sadikának becézte volna. Csak Juliska néni és Mariska néném, emlegette így a két, eltűntnek nyilvánított ifjút. Mariska néném Sadikája szép mosolyú, szomorú szemű szőke legényke volt a barna, agyonsimogatott fényképen.

Juliska néni egyszer csak része lett a családnak. Jó humorú, szabad szájú özvegyasszony volt. Ha vonaton jött, elé mentünk az állomásra. Amikor már autóra is futotta, apám gyakran elhozta egy kis beszélgetésre nagyanyámhoz. Finom lelkű nagymamám nem tűrte a csúnya szavakat, de Juliska néninek elnézte, hogy sűrűn megszegi a harmadik parancsolatot. Mi tagadás, kedves öregasszony külsejével ellentétben, káromkodott rendesen. Az Ögye, mög a fene, volt a pont a mondatai végén. Juliska néni gyönyörűségesen ő-zött. Nem szegedi volt, vásárhelyi, pontosabban hódmezővásárhelyi. Nagy hangon mesélte ízes történeteit, jókat nevetett rajtuk, s mindig azzal fejezte be: Bassza meg, hát egyszer élünk! Nekem a legjobban az a históriája tetszett, amikor egy ültő helyében megevett egy egész kakast. Leves készült a baromfiudvar díszéből, a férjének főzte. Olyan ínycsiklandóra sikerült az ebéd, hogy nem tudott neki ellenállni. Megette az utolsó cseppig. Amikor férjuram éhesen hazatért a piacról, ott pihegett az asztal mellett, mozdulni sem tudott. Míg mesélt, szinte magam előtt láttam, ahogy kanalazza a jó zsíros levest, benne a nagydarab húsokkal, a saját maga gyúrta tésztával. A térdét csapkodta, kárörvendőn hahotázva, hogy apjok bizony, zsíros kenyeret evett, hagymával.

Egyszer aztán azzal lepett meg bennünket, elhatározta, hogy megcsináltatja a koporsóját. Na, lett nagy sipákolás, hogy ez meg már milyen őrültség! Nagyanyám, nagyapám, az egész tisztes famíliám megpróbálta lebeszélni. Nagyon szurkoltam, nehogy sikerüljön nekik! Ha egy kicsit jobban ismerték volna, megspórolhatták volna a győzködést!

A temetkezési vállalatnál kicsit furcsán néztek a még nagyon is élő ügyfélre, de aztán a tekintélyes pénzköteg láttán, győzött az üzleti érdek. Mi meg borzongva hallgattuk az élménybeszámolót, a koporsók vastagságáról, a szömfödők arany hímzéseinek mintáiról. Mindenből a legjobbat rendelte. Diófából a koporsót, szép aranybetűkkel még a nevét is ráíratta, sőt azt is, hogy nyugodjon békében! Már csak azt kellett utólag odapingálni, hány éves korában halt meg. Kétszámnyi helyett hagytak ki erre a célra.

Amikor elkészült a koporsó, természetesen házhoz szállították. Egy kis kenőpénzért, meg néhány kupica jóféle pálinkáért még a padlásra is felvitték a gyászhuszárok. Ez a csoda is elmúlt, napirendre tértünk a koporsó felett. Hanem egy családi ünnepre megérkezvén Juliska néni köszönés helyett, a valaha hallott legcifrább káromkodással rukkolt ki. Nagy nehezen kibogoztuk, a koporsót, a temetkezési vállalatot emlegeti nem épp dicsérőleg.Mikor egy jó pohár vörösbortól kicsit megnyugodott, elmesélte mi történt.

Nem hagyta nyugodni az a csodaszép koporsó ott a feje felett, a padláson. Felkapaszkodott néhányszor a lépcsőn, gusztálgatta, simogatta. Aztán egy nap úgy döntött, kipróbálja, elég kényelmes-e. Jó azt előre tudni, milyen érzés feküdni benne. Ha már olyan sok pénzt fizetett érte! Lecipelte a hátán a nehéz koporsót, nagyokat nyögött alatta. Na, még csak az kéne, hogy agyon nyomja! Nagy kínlódva csak leért vele, berángatta a szobába. Kinyitotta, szépen elrendezett mindent, és belefeküdt. A szömfödőt is magára terítette. Áhítatos hangulatba ringatta magát. De valami nem stimmelt. Nyomta az oldalát a koporsó, meg a derekát is! Izgett-mozgott, hátha sikerül kényelmesen elhelyezkednie. Órákig próbálkozott, hiába. Akárhogy feküdt, valahol mindig nyomta! Még hogy, nyugodjon békében! Mérgesen, elgémberedett tagokkal kikászálódott. Fogta a tűzhely mellett álló kisbaltát, és szép komótosan elkezdte szétverni a koporsót. A nagyobb darab fákat gondosan félretette. Másnap tyúkketrec készült belőle! A kisebbekkel meg begyújtott a sparheltbe. Ott végezte az aranyhímzéses szömfödő is, meg minden, ami csak az utolsó fekhelynek része volt. A jó kis tűzön kakas pörköltet főzött. A szép piros lébe a húsok mellé, csinos kis galuskákat szaggatott, és az egészet nagy elégedetten bekebelezte. Na, ögye mög a fene! Nem tudom, mikor halt meg Juliska néni, ki és milyen koporsót csináltatott neki, de remélem, békében nyugszik benne!