Vasárnap reggel. A falu lassan ébredezik. A tűzhelyeken habzik már a cikória kávé, az asztalokon pirospaprikában érlelt sózott szalonna, kolbász, hagyma, kisebbfajta malomkerékre emlékeztető cipó. A tisztaszobában a székeken az ünneplőruha. Csend, békesség, elégedettség. Ebből főleg a péknek jutott bőséggel ezen a reggelen. Nem kellett hajnalban kelnie, nyújtózkodhat, lustálkodhat, még arra is van ideje, hogy félszemmel, a dunyha alól kikandikáló nagylábujjával szemezzen. Bezzeg a harangozónak kutyakedve van. Morog, mert hiába kérte már oly sokszor az elöljárót, ugyan vennének már ők is egy olyan ótomata harangozó szerkezetet, mint amilyen a szomszéd faluban van. Ne kelljen már neki, kézzel rángatni azt a böhömnagy harangot. Már a gondolatra is belesajdul a dereka, hogy nemsokára kezdődik a mise.

Miközben a falubeliek tesznek-vesznek, a jó zsíros húslevesről, rántott karajról ábrándoznak, a közeli erdőben is történik valami. Nem nagy csinnadrattával, szép halkan. Épp úgy, mintha csak egy jámbor sikló neszezne az avaron. Egy őzlábnyomból kis zöld növény tekereg elő. Cérnavékony indája a kúszás közben folyamatosan vastagodik. Mikorra elhagyja az erdőt, már gyerekkar vastagságú, és szerteágazó. Tenyérnél is nagyobb, a szőlőéhez hasonló levelei, fényesek, mint a kisuvickolt bőrcipő. Miközben feltartóztathatatlanul kúszik, leveleivel mindent beborít, ami az útjába kerül. Először az indákkal körbefonja a fát, a bokrot, a napon szunyókáló őzet, a fán bóbiskoló baglyot, majd leveleivel sűrűn betakarja. Eltéphetetlen, halálos szorítással, a levelek alatt örök álommal.
A növény elhagyja az erdőt, a falu felé közelít. Mögötte arat a zöld halál.

A templomban már mindenki elfoglalta a helyét. Lehajtott fejjel hallgatják a pap dörgedelmeit, amint az elmúlt héten elkövetett bűneiket sorolja. Név nélkül persze, kollektív elmarasztalással, de mégis személyre szólón, hisz nincs, ki ne botlott volna meg, rendíthetetlen hitében.

A szószékről dörgő hang elakad! A hirtelen támadt csendben hátborzongató zaj hallatszik. A pap kidülledt szemekkel, torkát szorongatva, levegő után kapkod rémületében. Néhányan hozzárohannak, mások az ajtó felé. Egyenesen a növény halálos ölelésébe. A hátsó sorok felől halálsikoly keveredik a kétségbeesett vergődés zajával, a fuldoklók utolsó sóhajával. A növény megállíthatatlanul kúszik előre. A mészáros bánja már, hogy a mérésnél megkárosította a vevőket, a tanító, hogy megcsalta a feleségét a kívánatos kocsmárosnéval, a kocsmáros, hogy mindezért jól elverte az asszonyt, meg folyton vizezi a bort, a boltos, hogy itt-ott többet számolt, a falurossza, hogy mégsem javult meg, bár annyiszor megfogadta. A pék a szép napot sajnálja igazán, meg azt, hogy sosem szemezhet már a dunyha alól kikandikáló nagyujjával.

Megpróbálják, de nincs teremtett lélek, aki megállíthatná a végítéletet. A pap is meglelte már a végső nyugalmat. A szószéket beborító levelek közül kikandikáló szemüvegén megcsillan a napsugár, mielőtt a növény zöld függönye az utolsó ablakot is teljesen beborítaná.

Az indák surrogása, az egymásra hajló levelek zaja lassan elnémul. A templomban csend van. Az egész faluban némaság. A növény mindent maga alá temetett. Élőt és élettelent. Ekkor megkondul a harang. A harangkötélbe kapaszkodó indák rángatják. Néhány bömböm után elnémul, és a zöld csend hangtalan ünnepli rettenetes győzelmét.