Friss topikok

 

Kiváló magyartanáraim voltak –ha ez pl a helyesírásomon meg a külalakomon nem is látszik meg. Szinte hihetelen például, hogy magáról-mitképzelős takony kisgeci koromban, amibe abban a korban úgy kb 28-évesen dübörgött bele a  mitsesejtő  á puruttyom hajj, még jógyerek is lehettem volna, pl fikáztam a Bécs-Budapest világkiállítás ötletét, akkoriban ez volt a belépőért a minimum. Az ember írt valamit, aztán, amikor befejezte, basztatta valamiért Barsiné Pataki Etelkát meg mondjuk a világkiállítás kabalaállatát a pulit, ezt valahová elhelyezte a szerkesztő szemeügyébe, az elejére vagy a végére vagy a nagyátló közepébe, oszt vagy bejött vagy nem, de leginkább igen.
 
Asz egyik magyartanárom lehet, hogy csak annyira butának nézve bennünket, a szürrealizmust  Guillaume Apollinaire   Egy szép vörös[es]szőkéhez című versével szemléltette, hogy ilyen pedig nincs, ez túl van a reálhoz, vagy szőke vagy vörös a reál. Közben meg én egy vörösszőke csajba is szerelmes voltam –hagyjuk is.
 
A magyartanárom szemléltetésre még egy másik Apollinaire verset is fölhasznált, ebben pedig az idő szagára mutatott rá. Hogy: az nincsen.
 
Sőt, talán legelébb van az. Felemeltem egyszer az arcom életemszerelme válláról és a napégette lánybőr illatában rárévedtem anyám jóval vaskosabb felkarának illatára, ahogy kapálás közben a karját felégette a nap s fölvett a kosárból, ne ríjjak má’.
 
Csikókályha, a kisvonat, a fapados vagonjában, fölszáll a kalauz és tesz kőszenet a tűzre, széngáz, az ablakon jégvirág.
 
A szajoli vasútállomás szaga, átszállásra várunk, és az egyik utolsó gőzmozdonnyal vontatott vonat fut be. Segít ennek a képnek a szaga, ha filmben látok gőzmozdonyt befutni vagy ha kedvenc slágerszerzőm, Honegger egyik slágerzenéjét, a Pacific 231-et hallgatom.
 
Parasztkenyeret veszek a francia tulajdonú nagyáruházban, kompjutervezérelte gépben sütik előre, e célra kikevert lisztféleségből. Valaki modellezte a kemencében-sülés hőfázisait és ezalapján írta meg a sütőgép programját a parasztkenyérhez. Nem azért veszem, mert becumiztam a marketingtrükköt az elnevezésben, hanem azért, mert ez a cipó fér a tarisznyámba, aztán, amikor török belőle, megélnék magában kenyéren, látom a héját, közép mogyoróbarna, szivacsos, szíjas és mégis rágható, mint anyám kenyere, amit kemencében sütött és akkor a benzingőzben, a ködös parkolón át megérzem a fűlő kemence savanykás száradó-sár –és korom illatát. Száz éves kemence is savanykás földszagot áraszt még, ha fűl. Semmi nem is hiányzik a kenyérből, csak éppen a kemence kenyérbe ivódó szaga.
 
Nagyapámnak volt cimbalma is, anyám apjának, és a cimbalomhoz verők és a cimbalomverőnek különös illata és amikor Rácz Aladárt hallgatom, érzem ezt.
 
Az utcánkban szinte naponta áthaladt valami motoros jármű a földúton, hetente párszor egy traktor, nyaranta autók is. Motorkerékpár. A felnőttek káromkodtak, durván, például isten pofozza meg az ilyent, meg a mennykő csapjon má’ belé!,  a büdös kipufogófüstök miatt, mi meg szaladtunk a járművek után, különösen a benzineseket szerettük, milyen csudás illat!
 
A por szaga a konda után a legelőről visszatérő disznók nyáralkonyon gőzölgő zöld szarhurkái a porban.
 
Milyen a szaga egy parasztportának, ahol minden afféle, ahogy az a mai bio-nagykönyvekben van megírva. Nincs műanyag, mert azt a büdös vacakot, a krémet, amit világoskék műanyag hengerből kell kinyomni, jucikendős nőalak dinnyeszelet mosollyal a cimkéjén, azt a papa nem engedi a portára. A portát palánk védi, kátrányos, hatalmas deszkapalánk kapu. Seprős az udvar, takaró-s a szérü. Szabad rohangálni a jólrakott kazlak körül, amikbe, ezt nem is értem, nem lehet csak úgy alagutat fúrni, mint a határ még ugyan formás, de már csak nagyján rakott téesz kazlaiba. Vagy más parasztoknál, ahol szalad az udvar, a ház, például tanyákon… Itt a szalma, széna kazal oldala kemény, mint a fal, alig lehet szálat is kihúzni. Vágják ezt a kazlat kazalvágóval, amivel mi dózsagyörgyöset akarunk játszani, a papa begurul, mérges, fut hátra csizmában, kötényben (ami a surc) nevetjük, piros a képe, hogy gondoljuk, tegyük le, nem játék az. A tehénistállóban szürke fapadló, furcsa egérszürke, mert romolhatatlan tölgyfából való, amikor rakták, akkor még csak az úriszobában volt padló, a hálószobában agyagos mázolt volt a padozat. Földes. Ebben az istállóban akár enni is lehetne a padlóról. Tejillat van, aztán hirtelen… a tehenek, mintha erre vártak volna, odaszarnak az aranyló szalmára majd néznek, néznek merően a gazdaassszonyra, aki odaszól nekik, jól van már drágáim és azonnal villára veszi és kiviszi a rakásra. Ilyet már ritkán látok, szivesen is nézem a fejést. Mindig korán megyek a tejért. Cirkuszban látni ilyet a gazdaasszony csöndesen megkéri a tehenet, rakja félre a lábát, hogy hozzáférhessen fejni és erre a tehén arrébb emeli. A tyúkok két tapsra mennek vissza a tyúkudvarra, ha a gyöpös előudvarra beengedte őket a gazdaasszony s szerinte elég volt a zöld-ből. A kamrában kamraillat van, korpa, abrak, dara, lisztel szálló por illata, szerszámok, bőrök illata, Fekete István regényekben van ilyen illat, de csak az érzi, aki érezhette még élőben is. A diófa vagy eperfa alatt az estének Arany János vers illata van, vagy Szőnyi István kép illata. És a Szőnyi István emlékmúzeumban a sok képtől ilyen illat is van, nem csak festőművészemlékházillat. (Milyen szaga lehet feLugossy házának a piásember lakása szagon kívül? Wahorn házának nejlonparaszt szaga van, mint az enyémnek is.)
 
A földes szoba szégyen, linóleummal takarták. A frissen és jól, gyönge csikószaros agyaggal mázolt padozat hasolatos a linóleumhoz. Még csíkok is lehetnek benne a szinesebb agyagdarabkák miatt, mint amik a korai linóleumokon láthatóak. A földes szobának szaga van, ez nincsen a skanzenszobában, ami skanzenszoba ravatala egy más kor más szobájának, mint a nejlonparasztház is az angolgyöppel zöld udvaron. A skanzenszobában ritkán van koromszag, pláne a füstöskonyhában, bár a jó skanzengondnok erre is gondol. Begyújt a tűzhelyen, legalább a látvány kedvéért legyen kormos is. Arany János korában még ritka volt az a fajta parasztház, ami annyira cuki nekünk a skanzenokban, Petőfi szülőháza módosabb paraszt háza volt. Már ugyan nem veremházak, de 30-40 centivel, egy singgel a föld színe alá ásott padlóval, és a XIX. század első éveiben a salétromfelvásárlók miatt ősz elején az asszonyok szinte szín marhatrágyával mázolták a padlót, az ágy alját viszont négy ujjnyi vastagon, hogy jó sok salétrom virágozzék, mire kivirul a tavasz és megjönnek a salétromszedők. Sőtis, azt az egy sukk-nyi „ablakot” is sárra tapasztották be. S az apróbbjószágból vittek a szobába, hogy a melegük-párájuk is fűtsön. Nem is értjük, az idős emberek, férfiak mért az istállóban, a meleg trágyás szagú állat-párban aludtak inkább: jobb levegő volt ott a pipás öregnek, mint a tizenöt ember, hat kecske, öt malac lakta, kotló tyúkoktól dohos szobában. (A doh szavunk eleinte a mai bűz –ként szolgált…)  Bizony fölszállt a ládára (a hálószoba kelengyetartójára) Petőfi anyja tyúkja, ha egyszer ott kotlott az ágy alatt! Márpedig, akinek volt szerencséje egy kotló napiszarát (egy adag, de tyúktojásnál is nagyobb!) érezni…
 
Úgyhogy mi már Arany János Családi kör című versének illatból csak kigondolni is keveset tudnánk. Olvasunk Csokonai versben menyecskékről, de kaptunk-e csókot/barátnőpuszit olyan nőtől, aki minden reggelét hév nyári hajnalon is, azzal kezdi, hogy füstöskonyha tűzhelyén tüzet gyújt? Igaz, ez az menyecske a hajnali toilettjét az itatókútnál fejezi be azzal, hogy képét, elsősorban a kívánatos pirosságért, hideg vízzel jó alaposan megdörgöli. De szappant akkor lát ez a kéz, ha mos és tisztulni főleg kenyérdagasztáskor s -tól  tisztul, hetiben egy napján tehát.
 
A szenny, a kosz, tehát a bűzfelhő védelmező palást is. (-> hajléktalanok bűze). A vonatjáró koldust is, ha undorító, inkább valami pénzeknek odalökésével hessentik, mint észbevétlenséggel cövekelik az utasok le a kupéjukban. Vannak vallások, amik  tilalmazzák is (az erény őre a bűz) a túl gyakori mosdást. Jót mosolyogtam egyik kedvenc bloggeremen, a sade márki íróján, amikor vallásfikázó személyes elhivatottságában [ez gyakorlatilag, ahogy szokott lenni, netokratíve, szín  antikatolicizmus és antiklerikalizmus] Árpádházi Szent Margit-tal míveltetne valamit (a bibliát már lerejszolta korábban) , hát istenuccse, a sade márkit író korpuszt bevágnám az időbuszba, elküldeném a beteg haldokló Árpádházi Margit cellájába, elszorítanám a gégéját s aztán jót szórakoznék, amikor jó nagyokat szippantgat a levegőjéből, azt hiszem, ez fasza sade márkis ötlet a részemről, ugye? (Jógyerekeknek a történet vallásonkívüli lényege-zanzája: Margit királykisasszony a mongoldúláskor ugye tett egy fogadalmat, elmúlott a mongoldúlás és ő megtartotta, a kis együgyű… Mint ahogy mi pl megfogadjuk, hogy ha lediplomázunk, az első nap mekkdónácbohóccnak öltözve megyünk a munkahelyünkre vagy ilyesmi… Mért nem azt fogadta Margit, hogy nem eszik többé hambit, az ésszerűbb lett volna… )
 
A skanzen boltjában a varázsos szatócsboltillat. Megvásároltak egy szatócsboltot a berendezésével, meg más szatócsboltok maradványait és tárgyait és az így újraépített házban a szatócsboltban szatócsboltillat van, alig illan el belőle valami, a fűszerek, a cukorkák, a kenőcsök, a magvak, a kender, a vásznak, a kopott pult hatszorgyalult felülete mintha lakkozva lenne, pedig nem, hanem a használatban fényesült olyanná, mintha. Sajtharang, másik szitaharang az élesztőnek.
 
Budapest illata, a benzinillat, ami odahaza ritka, legalábbis az utcánkban, még a főutca benzinszagánál is töményebb, pedig a főutcán nagy a forgalom, naponta [1968] akár száz autó is zúg el! Karácsonyillat a Mézes Mackó boltban, karácsonyillat nyáron minden csemegeüzletből. Nálunk is csemegé-nek hívják a boltot, de abban alapvetően savanyúkáposztabűz van. Az az illat, amit a szegedi rokonok úrilakásában éreztem, itt Pesten hömpölyög lefelé a házakból, a kapualj hűvösének illatán át, nem húgyszagúan, mint mostanában. Érdekes zöld boszorkányházikóknak látszó izék vannak Budapesten, kiderül, hogy ezek illemhelyek, pisilni ott lehet, néni ül a bűzben, kérdem aztán erről anyámat, mondja, megszokta és nem is érzi már és többet keres, mint ő a tyúktelepen.
 
Sőt, majd megtapasztalom, hogy Bécsnek 1973-ban a Ringen kívüli övezetében szegényebb szaga van, mint Budapestnek. A bécsi rokonoknál gazdagságillat van, de szörnyen spórolnak sose esznek színhúst, hulladékokat nyesedékeket vásárolnak, köszöntésünkre schwoob hallét készítenek, ami szemre úgy néz ki, mint ami nálunk a vajlingban marad halpucolás után. Az íze meg az illata finom. A banán illata. Proletárház ez, a lakásokhoz nincsen fürdőszoba, ilyet Pesten nem láttam. Nem volt szerencsém hozzá. A szoba konyhafelében lavórban kell mosakodni, mint nálunk. Az egyik mondat, amit a tante tud magyarul, a spórolni kell! Azelőtt nagyon gazdagok voltak több üzlettel, földbirtokokkal, villákkal, parasztházakkal. Még autójuk is volt.
 
Budapest illata, a csodás a varázsos, még az Állatkert ragadózóházainak penetráns bűze is illat. Ünnep Budapestre menni, Budapestenek alapvetően jó csokoládé, finom kölni és benzin illata volt, gomolygó, de nem kellemetlen csatornaszag csápokkal. Pestnek Szeged-illata is van, aztán rájövök majd, jóval későbben, hogy az autóktól kevésbé forgalmas részei még ezek, a vakolatszagú Pest. A vasútmenti Pest mozdonykormos cseréptetőinek szaga hóesése estén hazafelé. A vasút szaga, amikor még működik a vasút, amit kátrányozni kell kátrányozzák, a peront seprik-gereblyézik és nem tűzvesszéllyel későn legyomírtózott térdig érő gaz veri. Csak a budik vannak tele meg összevisszaszarva, nem a martalékul hagyott épületek. A Duna nem szmog gyűjtő és elvezető légcsatorna, hanem folyóillattal sepri a hajnali léghuzat a Dunára futó utcák felől. Pestnek többhelyen vasúti büfé, Utasellátó -szaga van sőt, vasútibüfékocsiszaga. Látni amerikaiautót magyar rendszámmal, és persze amerikainak gondolt szagokkal. A még új metró friss égőgumibűze. Elképesztő különbségek, ni, itt megy egy néni, hajlot hátú, Patkós Irma arcú jóságos, az Arizonában volt táncosnő és luxuskurva, ötven éves parfőmökkel locsolja magát, aztán egy másik nő, jön szembe, a legújabb divat, még a német rokonok is megnézik, ilyen a kommun izmusban hogy lehet, bámulják a magyar rendszámú, az övékénél menőbb márkájú autókat, ez mind vállalati? Minisztériumi? - nem, mutatom a rendszámot, maszek. Ennyi magyar filmsztár, élsportoló, kutatómérnök van?
 
Máig  emlékszem a nyugati rokonok valamennyi autójának az illatára, még az autógumiknak is más illata volt. Az egyik egy újnak látszó autót [1982] , aminek még fizetnie is kellett volna a megsemmisítéséért, itt akarta hagyni ajándékba, a magyar újértékének 150%-a lett volna a vám.  Én már beleéltem magam, megfogadtam, hogy ha a miénk lesz, benne alszom egy héten át, csak ilyen autónk lehessen.
 
A testvér-jóbarátom kishúga szivesen megmutatta nekünk budapestjét. A bugyit is lehúzta. A savanyúkáposztás hordónál álltunk, néztük, a barátomnak nem volt újság, együtt fürödtek a húgával, négy-hat évesek voltunk. A savanyúkáposzta szagáról mindig eszembe jut ez a bájos kis jelenet.
 
A budapesti taxisnő egyenruhája még a demokrácia elsőidejében készült, volt vagy tizenötéves, világos egérszürke posztó mákosan sötétebb szálakkal. Furcsa volt személyautót vezető asszonyt látni. Nyáron téliruhában. Emlékszem jól a Warsawa szagára, aztán , amikor Jugóban egy vásárban láttam egy öreg Fordot, aminek a motorját, a fele hengert lespórolva koppintották át a Pobedába, a Warsawa meg Pobeda másolat volt, ésígytovább, az a motor még a 80-as években is szolgált Zuk-okban és Nisá-kban, szóval az öreg Ford szaga pontosan olyan volt, mint a Warsawáé.
 
Van az a hiradófilm, A Berlini Bunker végsőidejéből, április elején gyerekkatonákkal pajtáskodik, az egyiknek arcát csippantja Hitler s amikor ezt a képsort először láttam, azon az estén finom kőttkalácsot, kakaósat sütött anyám és ennek a képsornak valami émelyítően édes mégis halálos szaga van, ahányszor is láttam már, mindig érzem
 
mert hasonló szaga volt az omaminak a ravatalon. Akkor még nem volt ravatalozó, minden halottat tisztességel lehetett búcsúztatni, az öregek imádkoztak is, ne kórházban haljanak meg és amikor a halottat vetkőztették, mosdatták, öltöztették, abban a hiszemben tették, hogy -és ez liberális őselv- ebben a tisztességben, ahogy ők megadják, részesülnek ők is. Tudhatta tehát, mi vár reá a halál után, hiszen még éltében láthatta és bízhatott abból, hogy ez a jogos búcsú és ceremónia illeti, fekhet kiterítve a fölsőkonyhába, a konyhaasztal helyére állított ravatalon, lábbal kifelé,
 
nagyon szeretem a foszlós kőttkalácsot, a kakaósat, de ha eszem, élvezem az illatát, mindig belerondít a kép, az a gyanúsan jóltáplált propagandagyermek, ahogy az arcát csippantja Hitler, az a romlott kamaszmosoly.  
 
Régi polgári lakás illata, alapvetően a húslevesillat, a pompás trópusi bútorfák, a kárpitok, a falakon a valódi perzsaszőnyegek nemzedékek emberszagát tárolva, a zongora illata, a fürdőszoba illata, ahol már 67 éve van ángol WC, amit furcsa szóval klozet-nek mond a néni. Egy ismerős édességgel kínál a néni, ez nálunk is van, ilyen, a szekrény tetején, karácsony táján készíti el a nagymamám, nápolyi lap kell hozzá, a kréme diós, mazsola van benne, könnyű vászonkendővel takarva húsvétig eláll, szabad belőle hetente párszor lopni, ezzel kínál a néni, tudom az illemet és igyekszem keveset venni belőle, mert ez csak gesztus, de nem gondolja azért annyira komolyan, hogy tényleg vegyünk is belőle. Hogy a furcsán széles, ilyet csak a járási tanács vagy a megyeháza épületében láttam eddig, a lépcsőházban lépdelünk le, furcsa bűzt érzek, amit fölfelé jövet még nem, csak így a jólétből aláereszkedve érzek. Egyre erősödő csípős bűz, ha nem szívja be az ember, talán a terpentinre is emlékeztet, cipőkenőcsre, valami vegyszerre, de nem az, minél kíváncsibban minél többet szív be az ember, annál orbbavágóbb bűzt érez, fojtogatót, aminek az emléke az orrában marad, tapad meg és így nem érezheti visszafelé a villamoskocsi   szagát, ami a fapadok miatt is talán, emlékeztet a kisvonat kocsijának szagára.
 
Szeged szaga ez, avarillat, falak vakolatának illata, az a maletro-eklektiko-álröneszansz álromantika, mint Pesten is, csak majdnem földszintesen. Szegednek már majdnem Jugó-szaga van, Jugó félig már nyugat. Jugóban, hacsaknem a crnagóracok utcájában   megy az ember, már ausztria szagok vannak. A csokoládét nem számítva, ami rosszízű és frissen is avas, Jugóban mindennek jobb a szaga, illata. Ükapám házában alszunk, csudás illatot érzek, nagyanyám arca elborul, fölsóhajt, az alacsony gerendás plafonra néz. Minden ausztriaillatú, pompás bútorok, a fiókokból titkos illatok, amikhez képest az Opera Luxus Uborkakrém pestiszínésznő szaga (amilyennek képzelem…) egy semmi és nagyanyám sóhajt, mond valamit, nem értem, panaszkodik, hogy a bűz, a büdösség nem változott, dohos minden, derékig vizesek a falak, nincsen szigetelés, amit illatnak érzek, az a romlás, a penész, ami a vízben cölöpként szolgálva se bomló tölgyet, amiből a bútorok vannak, eperfát, nem veszi meg, csak a fal mállik, el is vannak húzva kissé a bútorok, ezt a bűzt ő nem bírja, megfulad, útálta már lánykorában is. És ezért van minden fiókban pipereszappan kibontva, meg levendula minden szekrényben, ezért is, nem csak a molyok végett.
 
A molyirtó szaga a tisztaszoba, az úriszoba illat része, gazdagszag, mezítlábas, valóban szegény gyerekek ugrándozva föl-föl a felnőtt férfi feje magasságában húzódó úriházpárkány felé, föl, az ablakból szellőző gazdagszagot szippantani…
 
a soha föl nem húzott, a vendég kedvéért is csak résekig felhúzott redőnyökön bevágó fény. Illedelmesen ülünk egy kislánnyal itt, az anyukája figyelmeztet bennünket, játszunk szépen, csak ne nyúljunk semmihez. Nem is, mivel azokon kívül, amikhez egyáltalán nem szabad nyúlni, semmi más nincsen a szobában, csupa tilos, ha megmoccanok a vitrines rökamién, koccannak a porcelán nippek az üveg mögött. Ne vegyük ki a porcelánállatokat, nem szabad, nem szabad a fakocát a famalacaival, semmit nem szabad. A kislány jókislány ülésben, ő már óvodás, az unokanővéreimmel lehet egyidős, nagylány, én meg kicsi vagyok még, ő már négy-öt, én meg három. Puszit is kellett adni, ebből tudom, hogy rokon. Ott a puszija az arcomon, de nem tudom letörölni, hiába, már ráfentem a nejloningem vállára. Ez a nejloning, ez valami lehet, nagyon magasról furcsa vicsorgó, tettetett mosollyal néznek le rám a felnőttek és azt hiszik, nem veszem észre, hogy nem igaziból mondják szépnek az ingemet. Szépnek mondják az ingem gúnnyal, mintha nem tartanák szépnek és legbelül pedig megint csak szép nekik és ez piszkálja őket, ez a zűrzavar. Az igaz, hogy ilyen ingje felnőtteknek sincsen. Fehér van, ami a második mosásra sárga marad. Nem kell vasalni, nem gyűrödik. Az enyémen apró kocka-absztraktminták vannak. A molyirtó illata jó, ezt szeretem, ez a tisztaszobaillat nálunk és majdnem minden rokonnál.
 
Anyám nővéréék annyira szegények és olyan sok a gyerek, három, hogy nem tudnak tisztaszobát tartani, nem értem anyámékat, amikor a húgával pletykáznak a nem jelenlévő nővérükről, mi is a bajuk, hiszen minden helyiség nagyon is tiszta ott. Akinek három gyereke, van, megszólják, hogy sok, egy kaszroly gyerek, felelőtlen, aki ebben a világban hármat vállal. Aki nő harmincon felül szül, az is felelőtlen, a gyereke vakarík [kései, régente az anya 40 éves kora után szült gyerekét csúfolták   vakaréknak…]  Nálunk csak a tisztaszoba tiszta, de az is csak nagyjából, viszont legalább van érdekes porillat, ha rácsapok a párnákra vagy a sezlonra. Ami a díszágy elé azért van rakva, mert nincs hová tenni, ezen készült elő fogantatásom, de ezt majd csak későbben tudom meg, amikor nagykamaszként széjjelverette velem anyám a szuvas keretét, hogy eltüzelhessük. Persze nem egyenesen, hanem szemérmes mondatkerülőkkel, hogy a tanyán még ez volt az egyetlen fekvőhelyünk.
 
A szegényszag, a szúrós, első szippantásra mintha pikáns parfőm, valami szerelmibájos-varázsos, ha lenne, s csak aztán, a poloskaszag, ami 40 éve még nem volt, a patkányszag, ami egy rövid időszakra -és ez a gyerekkoromra esett- eltűnt. A mosdatlan testen hétszám avasodó, tahóságtól bőrszerűen feketés vászoning bűze.
 
Legjobban az unokanővéreim illatát szeretem az emberszagok közül. A hajuknak valami csudás szénaillata van. Ők is nagylányok már, nem kell óvodába járniuk, mert még a legközelebbi bolt is a tanyai állomáson három kilométer oda-vissza. Ők már hat-hét évesek, én még csak öt. Ősszel mennek iskolába, az anyjuk óvodát rendezett be nekik az üveges veranda egyik felén. Tudnak húszig számolni, tudják az óvodás dalokat, sőt többet, a magyar meg mindenféle népmeséket. Ládákból eszkábálta ezt az „óvodát”, de nem látni. Zöldre van festve –de nem bolti rendes festékkel és mégis zöld. Anyám nővére ilyen csuda dolgokat csinál, mos, de nincsen mosószere. Van esőcsatornája egy tenyérnyi bádog sok, annyi nélkül.  Van szekrénye, pedig alig van bútora, ami ágynak látszik, négy szál deszka összeeszkábálva. A dohányzóasztalkának látszó valamiben valami érkezett a téeszbe, húskonzervbetűk vannak rajta, kínából, a terítő, amivel le van takarva, annak a csomagolópapírja volt, amibe anyám nővére kisollóval varázsolt csipketerítőmintát. Mind, ami terítő, azt valamiből úgy készítette, vastag műtrágyás zsákokból ollóz, hasít mindenfélét. Ezeknek a mindenféléknek micsudás illata van. Minden rokonnál útálatos zsírkrémes, cukorkristállyal recsegős süteményeket kell úgy enni, mintha jóízűek lennének, közben mosóporízük van, de anyámnak ez a nénje olyan szegény, szalonnaszeletkékkel zsíroz a rántás alá is. Van egy süteménye, amit viccből tortának mondanak és olyan finom is, amilyen finom torta kevés. Vajat a lányok nálunk esznek vagy valamelyik másik testvérnél először. Eszünk, és furcsa minden, egy tányérnak sincsen párja, csorbák, egyik villa gyerekvilla, a másik kanál furcsa, kerek és valami úri eszcájgban szolgálhatott ki tudja mire, azt mondja anyám nővére nevetve, hogy találta a kastély oldalában a burgyinban. A többi eszcajgot is úgy találta –aztán hallom a pletykát, a burgyinban, ahová a faluból kihordják a szemetet.  Sajnos nem ezüst, hanem valami nevetséges szó, alpakka, dagadtra nevetjük a lányokkal a hasunk, hempergünk a földön, ezt így mondjuk ma is alpárian, a földön, ha kőpadló, ha simított beton, ha linóleum, a parketta, leesett a földre a kenyér, felvenni, megcsókolni, nagy szofisztikus vagyok, elkezdem magyarázni, hogy az nem a föld, a föld és a kenyér között van valami, a linóleum, anyám elfenekel, mint a kétfenekűdobot. Esőíze van a tört-csiszolt gránitnak, ami a mi konyhakövünk, anyám ráver a fenekemre, amiért ízlelgetem. Mindent megízlelek, a pénzt, vannak finom pénzek, mint az alumínium tízfilléres, az új 50 filléresnek, amin az új pesti híd van, nincsen íze van, de nem annyira finom, annak a kis bonbonforma elemnek milyen íze van, olyan, mint a fehér harisnyának az illata, amikor szikrázik! Az epernek is az illata, mint az íze –későbben majd a neten, mielőtt még az agyam teljesen elszipkázná, olvasok majd valamit, tudományosat erről.
 
Ezt útálom, a lányharisnyát, amit fel kell vennem, a rövid nadrág alá nyármeleg májusban is. Szikrázik, ahogy felhúzom és ezt az illatot szeretem, de a többi rossz, nyirkos, izzadok bele és nem szabad lehúzni, a dadus azt mondja, ha a hülye anyád rádadta, hát csak szenvedjél! Ilyen harisnyaszaga csak locsolkodás hétfőjének korareggelén van a lányoknak, ezért szeretek korán locsolkodni menni, nincsen büdös pálinka és cigatrettaszag és a lányok feje sem büdös még a kölnitől. A lányokról jó is ez a fehérharisnyanadrág illat, csak magamról útálom, csúfolnak, hogy lány-lány! És ráadásul lakkcipőm van, meg lakkszandálom.
 
Nincs folyóvíz a faluban, a főbb embereknek jut az értelmiséginegyedben, a nagyobb intézményekbe a tanács nagykonyhájára. A gyerekeket minden nap lemosdatják lavórban, amíg kicsik, vannak szülők, akik a szőrenyövéséig is, ha lány, mert a lánynak tisztábbnak kell lennie, mert az asszony nem olyan, mint az ember, hanem tiszta. Anyám, apám, míg szerelmesek, egyvízben mosdanak ketten, mint mások, mint százezer más szerelmesek, Pesten is van még, ahol a körfolyosó egy kifolyójáról kell hordani a vizet. Milyen ezeknek az embereknek a szaga, akik hetimosdást, hetitisztaváltást tartanak és az a hetimosdás is milyen. Nagyapámék idegenek a faluban, ahol jöttek ott gazdagparasztok voltak polgárparasztok, egy odafönt Magyarországban ritka-ritka és igenvékonyka réteg, akinek már az elsőháború előtt is volt fürdőszobájuk olajjal mázolt falakkal és fafűtéses vízmelegítővel meg oroszlánlábú káddal és hetimosdást (kényesebb lyányok titokban napi-t…) ott tartottak. Úgyhogy a nagyapámék fürdőszobája téma a faluban, állandóan anyám meg a keresztanyám picsáját hallom emlegetni felnőtt néniktől, hogy kenyegetik, mint valami doktornék, fényesre.
 
Vannak is efféle furcsa holmik, rendesen a tükrösvitrinen tartják, amiről akkoriban még csak annyit tudok, hogy dísz, ebben nézi magát a tisztaszobában öltözködő, be is lehet fordítani -az egodeizmus oltára, triptichon- a szárnyait. Erre vannak rakva a pipereszerek, amiket ajándékba kapnak az asszonyok, leginkább még lánykorukban és nem vagy alig használnak, hogy ne kopjon, vagy ha kiürült is, megtartja. Az ijesztő jégkirálynő a tűzpiros ajkakkal, az Opera  Luxus Uborkarém, opera és luxus, opera és luxus, ezeknek a szavaknak az illata, bonyolult parfümkombináció makacs összetevőinek maradéka, mint egy valaha szép nő mosolya vagy sohanemöregedő feketeszeme pillantása az egykorvolt kikapós menyecskének, akinek a hétgyereke nyolc különböző apától van… Az első dezodorok kis, kupakos zöld hüvelykék, amiből rúzs-szerűen viasz rudacsot lehetett előtekerni, anyám pirulva ver rá a kezemre, a paraszti szemérem az efféle miatt is pirulásra késztet, hónaljai alatt járatja a rudacsot, ha felmegy a faluba.
 
A kollégiumba is így érkezünk, mindenki falusi, alig van valakinél is fürdőszoba, a kollégiumban sem jut öt liter melegvíz egy gyerekre. Aki hetimosdást tartó családból jött, az hogy álljon meztelenül idegenek, más szeme láttára a zuhany alá? Fogkefe fogkrém mindenkinél van, pl 10 éves, még az óvodában használt Hófehérke fogrém, amit leginkább megettünk, rágógumi íze volt. Meg nagyján az állaga is olyan. A fogefe puha állati sörtéből van, szerencsés, aki el tudja dugni és nem lesz csúfsága belőle. Egy laktanyáéhoz hasonló a rend, reggel minden fiúnak mosakodnia kell, hónaljakat is. Legtöbbünk ettől kezdve használ dezodorokat, égő, ha valakinek nincs, némelyikünk családjának komoly kiadás a BAC, amit a Caola gyárt valami licence alapján. Ez égő, a Fa spray a menő, nekem Rexona van, amiről nagy fanyalogva az egyik városi menő árulja el, hogy ez is eléggé raj márka. A Puma cipőm márkája tök’ ismeretlen. Néznek rá, mint én a Nike-ra, hogy a fűzfői Nike gyárt ilyet is? Az félszem-sarkából nagyján hasonló emblémák is megtévesztőek, a társunk, akinek amerikából Nike-t küldött a bácsikája, elcseréli azt a vacakot valamire, nem emlékszem már, talán zsebszámolóra. Ezeknek a tárgyaknak mindnek mindennek a menősége határozza meg, hogy a szaga illat-e vagy nem. Ha raj valami, akkor illatos, ha bűzlik is. Szerelmes vagyok egy lányba, akkor gőzöm sincs, miért. Igen kellemetlen, mert a lány nem menő, bűzborznak csúfolja a többi lány. Nem látják zuhanyozni. Először a menő lányok a III-IV. évfolyam vonulhat a zuhanyzóba, komoly, felnőtt nők ezek, felnőtt nő szaguk van, lusta felnőtt nő mozgással utolsóként vánszorognak le a koedukált étkezdébe fiú tornatrikókban, asszonyi ágyak illata gőzölög a hagymás rántotta bűze fölött a meztelen asszonyi karokról (ma azt hiszem, hülyelyánynak látnám csak őket…) Fülembe jut, hogy a szerelmem neve Bűzborz, amikor látnak bennünket, akkor messzébb lépek és hevesen kezdek gesztikuláni, miközben nem is affélét beszélek, amihez ez illene, a lány néz, kellett neki ez a hülye… A parkban elmondja nekem, hogy az ő neve valójában Bűzborz. És keserves kislány sírásra fakad. Ő pedig minden este lemosdik villanyoltás után, a fürdő tejüvegén át szitál be a fény
 
Mint a Halálkórház fürdőjébe is, erről mindig az jut az eszembe, a Halálkórházban a hetek, amit csupa-csupa felnőtt között kellett töltenem. Mivelhogy én is majdnem meghaltam. Az én szememben a zuhany, a kétcsapos mosdó, a WC mind –mind fiatal, páréves dolgok és akkor egy bácsi elmagyaráza, hogy ezek itt a Halálkórházban régiek, már az ő legénykorában, amikor, még a háború előtt, idekerült, sem voltak újak. Majd 15 évvel későbben olvasom a Varázshegy-et és annak Halálkórház szaga van.  Ma meg az a furcsa nekem, hogy fürdőszobai szaniterek 60 éven át szolgálnak. Mert a háború az a háború volt. Nagyon sokáig egy háború volt, az elsőháború, nagyapám a térdére vett és a siltes sapkáját négyfelé fordítva magyarázta el a hadakat, mifélék voltak. Mind nevetségesek a magyaron kívül, a magyar hadak siltje előre nézett rendesen, a németeké balra, az oroszoké jobbracsapva, de a legnevetségesebbeket tartogatta utoljára, ezek a franciák, hátracsapott silttel.
 
A háború szaga, az  egyik, a puskaporé, mámorító illat, a kombojrevolverembe piros puskaporos patrongyűrűt lehet beilleszteni, senkinek sincsen ilyen, jobban gyűlönek ezért, mint a Lego készletemért. Meg is lepődöm a seregben a lövészeten, amikor először sütök el kispuskát, hogy ez hát a puskapor illata, a gyufagyújtogatásé. Elgyújtogatok egy egész gyufát, ez megint a kisiskolás korom, sőt, egy tücet-tel is ami tíz darab. Mondják, ez is a demokrácia, a tucatot mondanak, de csak tizet adnak, de tucat árán. A gyufa drága dolog volt, egy negyedkiló kenyér ára. Amikor aztán jött a Boldog Háromhatvanas Kenyér –korszak, akkor már csak egy nyolcadkiló kenyér ára lett a gyufa, én abban az időben gyújtogattam. De az omamim még szálára vásárolta kislánykorában a gyufát és az ő számára mindig drága is maradt.
 
A háború szaga a poros, kánikulai nyári vasárnapdélutáné, lacikonyhaillat, katonavirág illat, zsíros sörbüffenetek, egyre lehúzott nagykorsó vörösborok illata, a zokogó lányok arcáról ázó, az ajakaikról olvadó olcsó rúzs illata, a csókjuk savanyúcukorka íze, a vasút-tér orgonabokrainak poros levelei árasztotta részegítő illat, ahogy rejtekükben a lány lelke szakadtában inkáb félőrült, mint dévaj mosollyal a hátára csapja föl szoknyáját s a hetimosdása után még frissillatú, lányságától meggondolatlan búcsúzó nő testének illata, mert nem lesz azután, nem lesz várni mire, ha az elsőháború négy nyár leveleit hullatta négy őszén tehát, ez is a háború szaga, amit soha nem kell éreznünk s ezért nem tudjuk, milyen jó is nemérezni.
 
Odahajoltaam a padon a szerelmemhez, megrettent, akarok valamit, amikor megegyeztünk, hogy nem jutott a kapcsolatunk még a kézfogás stádiumába. A stádium illata nekem a sárga, szinte már lapozhatatlanul töredező lapokkal való könyvé, írta gróf Széchenyi István, de erről nem volt szabad beszélni, ezek tilos könyvek, ki van írva a gróf, elkobozhatják. Odahajoltam hozzá és akkor rádöbbentem, miért vagyok szerelmes, ugyanazt az illatot éreztem, mint az unokanővérem nyakhajlatában, a haja tövén vagy ha megpuszilt. Ha nálunk aludt, anyám az én ágyamba fektette, az illem szerint fejtől-lábtól feküdtünk, de persze villanyoltás után gyorsan visszafordultam, hogy fejtől legyünk, engedte, hogy a hajával játszak (sajnos anyám amint a nővére elutazott , azonnal megmosta WU2-vel, így már nem volt olyan jó illata, mint rendesen) persze nem játszottam, hanem az arcomat fúrtam bele. Furcsát, nagyon meleget éreztem, azt hittem lázas vagyok, az unokanővérem meg is nézte a homokom, azt mondta, lázam nincsen, hanem a bajom, az szöbetűvel kezdődik és majd megtudom, ha nagyfiú leszek, mi az, ő már nagy lány volt tíz évesnél is több, én meg alig múltam kilenc.
 
Jó lenne ide kitalálni valami jó kis irodalmias befejezést, miszerint nem csak kiagyaltam ötletként, de meg is valósítottam tervemet és elloptam keresztanyám használaton kívüli, mindössze öt-hat éves Rexona spréjét, odaadom a szerelmemnek és akkor menő lesz, nem csúfolják Bűzborznak, sőt, menő lányok kérnek majd a blúzukra egy pöffenetet. Jól kitaláltam ezt, csak akkor még nehezemre esett a lopás, így bele se fogtam a dologba, hagytam a fenébe. Különben is a lány, nemhiába volt tanyasi büdösparaszt [kis faluból való –a szerk. kieg.] az őszi népgazdasági munkáért kapott keresetéből vett egy rózsaszín BAC-ot magának. Ettől ugyan menő nem lett (elégé égőbe számított,  még falusi boltokban is lehetett kapni) de a Bűzborz név helyett egyre inkább a Hiszti Kriszti-vel illették a társai, mert ha sokáig piszkálták, akkor őket szórakoztató zokogási rohamokat kapott. Mi addigra már szakítottunk, mert őszerinte kapcsolatunk olyan stádiumba jutott, ami veszélyeztette a tanulásunkat, ami fő feladatunk. (Mondjuk én fő feladatomnak a szilenciumokon való ökörködést tekintettem, szilenciumon kívül meg csak a jógyerekek tanultak, akik szintén, a stréberség látszatának elkerülésére, főleg ökörködéssel foglalkoztak. ) Amikor aztán először megéreztem a lányon a rózsaszín BAC dezodor szintetikus illatát, az én szerelmem tényleg abba a stádiumába ért, amiben megállapodtunk, vagyis ahogy jött, úgy el is múlt.
 
Aztán az iskolában tanultuk a Száz év magányt, az a madeline-es részlet ugye minden gyűjteményben a minta belőle, próbáltam is elmélyülni ebben a regényfolyamban, de mindösszesen ez a rész volt az, ahol az idő szagán keresztül, be tutam lépni Marcel Proust világába, a többinek se íze, se bűze számomra, minhta egy fecsegő nagynéni zsolozsmás , kétségtelenül élénk ritmusú, de hosszútávon únható dumáját kéne hallgatnom nénikről meg bácsikról, pooßokról meg fedr-ekről, mi történt a zombori vásárban 1875-ben ésígytováb, ésígytovább, még mindig itt porosodik a kombináltszekrényben, ahol a díszes, de egyébként nem olvasott könyveket tartom. Ah, a könyvek illata, ebben perverz vagyok, a mocskosra olvasottt, pörköltpecsétes könytári könyv is illatos nekem, így aztán Tatjana Tolsztaja Ksz!-ében otthon éreztem magam, csak könyv legyen, valami olvasnivaló, brossúra, az újdonantan örökszüzességre ítélt agitprop offszetnyomásos pártanyagok, az üres könyvek, vagyis a szépkötésű határidőnaplók, csak könyvalakú legyen, még tankönyv is lehet , mint matematikai imbecillis, én a matekkönyvben is találtam olvasnivalót, pl a kolofónt. Na, és a szeptembernek milyen illata van, igen, pontosan, a tankönyvek, a ceruzacédrus forgácsai, a----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------[nyassz! –a szerk nyassz]-------------------------------------------------------

 

Címkék: noteszlapok idő szaga

10 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://tartalmaskor.blog.hu/api/trackback/id/tr402268479

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Radnóti Wass Albert szomszédságában 2010.09.03. 15:51:42

Radnóti-szobrot avattak pár napja Szegeden a Radnóti Miklós Gimnázium előtt. A szobor realista, kissé negédes, biztonságra játszik. Az alkotó, Gyurcsek Ferenc szerint (felkonferáláskor pavlovi reflexek borzolják az avatásra gyűlt tömeg nagyot halló fel...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2010.09.03. 18:23:08

56 telén, 57 tavaszán Debrecenben volt is kenyér, meg nem is.Hogy jön ez ide? Hát az illatok...
Lényegében két helyről próbáltunk kenyeret beszerezni, a Baross utca elején működő boltból, ahová a hivatalos, állami helyeken sült kenyereket hozták, és a hosszú( az azótaszületettek el se tudják képzelni, hogy milyen hosszú, egyszóval kb. 800-1000 emberhosszú) sorban , amikor megéreztük a kenyér illatát (már csak 2-300 ember állt előttünk, sokat haladtunk reggel 5-től 11-ig)szinte megvadultunk.Hát még akkor, amikor már csak tízen voltak előttünk, és elfogyást jelentettek be a ravasz szemű eladók...(hiába mondják, hogy ez újkeletű, már akkor is nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy van még kenyér, csak nem akárkinek)
A másik hely a Vígkedvű Mihály utcán működő magánpékség volt(bizony, 56-ban is létezett ilyen, bár manapság talán hihetetlen).
Ide még akkor is jobban szerettünk járni, amikor hideg volt, ráadásul háromszor olyan messze volt, mint a Baross utca... Hát azért, mert az utcára nyíló pinceablakon látni lehetett a pékeket munka közben.Fantasztikus,hosszú nyelű lapátokkal rakták be, meg vették ki a kenyereket az óriási kemencéből.És a pici ablakszemeken kiszivárgó illat...Persze a sor is hosszabb volt.De érdekes módon, itt egyszer se modták ,hogy elfogyott...
Jól emlékszem a csontsovány pékekre, akik soha nem lázadoztak.Mai ésszel szinte érthetetlen...

Budai Hella · http://holgyekorome.blog.hu/ 2010.09.03. 19:12:31

ezt már többször kérdeztem, de soha nem válaszoltál
a mézes mackó az szerintem nem bolt volt, hanem büfé, hidegkonyhával, sütikkel, a Kígyó:)) utcában
milyen mézes mackó üzlet?

Török Zsófi 2010.09.03. 22:23:04

Ehhez jobban illene a papíralap. A papír illata. Egy novelláskötetben mondjuk. Amiből felolvashatnék órán - kortárs magyar irodalom címszó alatt.

magyar-magyar szótár 2010.09.04. 06:57:45

@Budai Hella: A Mézes Mackó szív... avagy szimat-ügyem. Nos a végére, tehát amikorra mi láthattuk, valóban afféle imbisz-jellegű (én még a tejivó fiúcskát is láttam tejcsarnokban! ) gyorscukibüfé vagy mi volt. Volt azonban nekem még annál is nagyobb szerencsém egyik elsőp emlékem, olyan kicsi voltam, hogy a három lépcsőfok, most is itt van előttem, az égbe vitt föl, rendes pultos, inkább szatócsboltra emlékezteő üzlet, persze enni ott is lehetett, de inkább a bolt jellege dominált, hosszú, folyosószerű, és emitt könyöklős talponállós micsoda.
Érdekes, hogy a viszonylag gazdag netisztikus Budapest retro ezel a Mézes Mackóval nem foglalkozik. Kb 18 éve jött föl a havam, mert egy újságban láttam Nagy Imre számláját a rózsadombi (Pasaréti tér környéke?? az Orsó u. arra van) Mézes Mackóból, 1951 vagy 1952. narancs, banán, csokoládé, mazsola füge. Na, albán füge, az jutott akkoriban vidékre is. 1956. után datlya is volt. A téeszelnökök, miután kimulatozták (á dzsentri, az 1943-ban még zsellérek-cselédek) magukat az Astoriában, a Mézes Mackóba küldték a söffőrt, vegyen valéamit a családnak és pl igí vittek datolyát -> Datolyazabáló Neonfényes -Sánta Ferenc Húsz óra)

magyar-magyar szótár 2010.09.04. 06:59:22

@méhészborz: Mi még 1983-ban is, szombaton fél hatra álltunk a pék elé, hogy 10kor azt mondja a huncutszemű néni, hogy elfogyott.

Cat Walk 2010.09.04. 08:54:10

@magyar-magyar szótár: legenda, lehet, hogy datolya volt, de a banánért még a nyolcvanas években is sorba kellett állni, ha egyáltalán volt
a belvárosban volt egy délker nevű üzlet, nyugati italok, csokik stb, korlátlanul (80as évek vége), de ha banánt vártak, akkor már az utcán állt a sor.

Cat Walk 2010.09.04. 08:55:42

az illatok, a nagynéni lakása, aki időnként Bécsbe járt, és mindig fantasztikusan illatos szappant tett a fürdőszobájába, ha ott voltam, félóránként jártam ki kezet mosni az illat miatt:))

magyar-magyar szótár 2010.09.04. 09:01:17

@Holly Wood: Nem tudom, a nénikém kb 2 hetente járt föl, de minden évszakban hozott banánt. Egyébként megyeszékhelyeken a párt vagy a megyei tanácsháza közeli ABC -ben Csemegében is volt mindig minden.

magyar-magyar szótár 2010.09.04. 09:04:31

@Holly Wood: Az én nénikémnél annálisfantasztikusab volt az illat, mert a lakás tele volt 30 év ingyenes kozmetikamintakollekcióival. A magyarinvázió előtti Bécsben, a 70-es évek eleje közepén rakásmindent lehetett ingyen vinni a pénztáraktól, öngyújtót, tollat, ha volt rajta reklám szatyrokat. Aztán mgjelentek az első faros Ikarus-ok a Mariahilfer mellékén és az ügyes magyarok hónajjszámra markolták az ingyenszatyrokat, meg telizsebekkel-szatyrokkal viték az ingyentollat-öngyújtót, így aztán enek is fuccs lett...

Cat Walk 2010.09.04. 09:10:15

@magyar-magyar szótár: akkor kiépített kapcsolatai voltak a néninek
emlékszem, nagyanyám sokszor vitt magával a nagycsarnokba, és mindent lehetett kapni, de ha banán jött, akkor kígyózó sor, és félórás várakozás, ja és mindenki csak egy kilót vihetett, hogy jusson a többieknek is
még óvodás voltam, de erre emlékszem, a várakozásra a banánért
süti beállítások módosítása