Gazsi bácsi a TSZ-iroda magasságában kezdte el hallani a zenét. Azt hitte, valahol bekapcsoltak egy rádiót, de a hogy szétnézett, ugyanazokat a csukott ablakokat látta, amelyeket minden nap. Ablakokat, amelyek mögött parasztokból lett Áfész-dolgozók nyugtalan, zsíros álmukat aludták. Gazsi bácsi rájött, hogy a zene nem az utcáról szól, a zene benne szólalt meg. Mivel a szokások embere volt, nyugtalanította az eset. Már vagy tizenöt éve tekeri le ezt az utat a Torfalutól a KAEV-ig, és még sohasem szólalt meg benne a zene. Különben is, gondolta, ha már ennél a TSZ-nél szólalt meg bennem valami, inkább lenne az Erkel.

Gazsi bácsi korábban sohasem ismerte a klasszikus zenét, így furcsálotta, hogy ilyeneket gondol. Aztán, mintha csak a játékésmuzsikaötpercben lenne, néhány taktus után elégedetten állapította meg, ez bizony Bach. A zene először halk foszlány volt csak, de mire a Killiánhoz ért, már tisztán és hangosan szólt Gazsi bácsi lelkében. És Gazsi bácsi az esztergályos kozmikus rádióvevővé vált, vagy legalábbis úgy érezte magát, mint aki életében először meghallja a szférák zenéjét. S ez olyan mámorító érzés volt, hogy még a Muskátliba (feles) és a Tejboltba (zsömle párizsi) is elfelejtett bemenni.

Az FFK mellett járt, és a zene egyre gyorsabb és hangosabb lett, és Gazsi bácsi egyre gyorsabban tekert, és a kerítés végénél lévő vadnarancsfát már egyenesen orgonának látta. Szent Tamás templom, gondolta, és ekkor már meg sem lepődött, hogy ezt is tudja. Hiszen ha ilyen éteri muzsika szól a lelkében, akkor ott bármi megtörténhet, és ő, Gazsi az esztergályos is tudhatja, milyen Lipcsében lenni.

Csak ekkor jött rá, hogy Bach nem orgonál a lelkében, hanem citerál. És csodálatosnak tartotta, hogy a zene, amely itt a temető mellett maga is lelassított egy kicsit, a magyar népléleknek ezen a kedves hangszerén szól. Rájött, hogy az égi ujjak nem is igazi hangszeren játszák a zenét, hanem az ő lelkének kicsit már megnyúlt, hamis húrjain. Felhangolnak még, remélem, gondolta, és ekkor járt a szociális otthonnál. És Gazsi bácsi lelkében egész nap szólt a zene, amint véget ért az egyik tétel, kezdődött a másik, szimfónia szimfónia hátán.

Ebédnél nyugtalanító gondolata támadt, vajon más is hallja a zenét. Addig eszébe sem jutott kételkedni, olyan természetes volt kiválasztottnak lenni. Felállt hát, és elkiáltotta magát, zengett belé az ebédlő: Testvéreim, ti is halljátok a zenét? Egy pillanatra csönd lett, majd valaki visszakiabált: Hülye vagy Gazsi, milyen zenét? Ülj le inkább, oszt egyél!

Gazsi bácsiban ekkor elhatározás született: Kerítsetek nekem egy citerát, Bachot fogok citerálni! Nem is tudsz citreálni, te hülye! És az egész ebédlő zengett a röhögéstől. Egyedül Mariska néni nem nevetett. Ő szomorúan elmosolyodott, és csak ennyit mondott: Ne legyen szomorú Gáspár! Ezt úgysem lehet elciterálni, Bachot pláne nem.

Grecsó Krisztián: Tánciskola