Ezt a bejegyzést a kolontáriaknak és a devecserieknek ajánlom, egy régi találkozás emlékére.

A cikk 2006. 06.22-én született.

Kolontár, egy kis sváb falu. Ajkától 7 km-re. Az ottani Táncsics Mihály általános iskola diákjai felkerekedtek, hogy részesei legyenek a névadójuk szülőfalujában, Ácsteszéren, a Táncsics szülőház felújításakor rendezett ünnepségnek. Nem jöttek üres kézzel, ajándékot is hoztak. Egy szép történetet azokról a nehéz évekről, amikor az ácsteszéri ifjú Táncsics előbb Gannán, majd Devecseren és végül Kolontáron segédtanítóskodott.

A színpadról elhangzó történetek Táncsics önéletírásából maradtak ránk. Ezekben az években nemcsak nyughatatlan lelke, hanem a trombita és a nősülés is üldözte a szegény segédtanítót faluról falura. A nősülés még érthető. De vajon mi baja volt a jeles instrumentummal az ifjú Táncsicsnak? Nem kevesebb, minthogy a tanítóurak mindenütt azt akarták, hogy megtanuljon ezen a hangszeren, s tagja legyen a helyi műkedvelő zenekaroknak. Kolontáron viszont már nem kellett trombitálnia, se nősülnie, csak a gyerekeket okítania.

A mai kolontári iskolások „korhű” öltözékben, szegényes ruhákban és mezítláb személyesítették meg az egykori szegény sorsú nebulókat. Bár kellemesen sütött a nap a Táncsics házavatón, a délelőtti órán még hideg volt a talaj és nedves a fű. A kis meztéllábas nebulók áhítattal hallgatták „Táncsics segédtanító urat”, amint azt diktálja nekik a palatáblára, hogy „minden ember egyenlő”, s hozzáteszi, ezt a mondatot kívülről is tudni kell.

Szép élmény volt.