Sokat fociztunk akkoriban, a kolesznek ilyen igazi, drótketreces dühöngője volt, ott gyilkoltuk a labdát, meg sajátmagunk. Húszévesen tombolt ereinkben az adrenalin meg a tesztoszteron, belülről, néha más is, kívülről. Előadásokat, szemináriumokat bekkeltünk ki sokszor a dühöngőben dühöngve, kemény harcban szerzett sebeinket utána kocsmában mostuk le száraz fröccsökkel. Ezek a meccsek igazi férfias mulatságok voltak, ha nem úgy 
jött a passz, ahogy vártuk, lazán elküldtük egymást az anyjába, ha a teli rüszttel megküldött kapáslövés fölé szállt, arról a Jóisten tehetett…
jött a passz, ahogy vártuk, lazán elküldtük egymást az anyjába, ha a teli rüszttel megküldött kapáslövés fölé szállt, arról a Jóisten tehetett…Egyszer, már nem emlékszem hogyan, kispapok ellen játszottunk. Korunkbeli srácok voltak, külsőre alig különböztek tőlünk, mégis megdumáltuk magunk között az elején, hogy hivatásukra való tekintettel visszaveszünk a szabadszájú érzelemnyilvánításokból. Ahogy a meccs elkezdődött, többször kaptunk röhögőgörcsöt:
- Vajon mi okból nem passzolod már, hogy a macska rúgjon meg?!
- Mi a jó rézfánfütyülőért akkor adod, amikor lesen állok, te gyengénlátó!
- Tisztelt kolléga, úgy vélem, az imént mintha faulttal állított volna meg…
És hasonlók. A világ akkor zökkent vissza jól megszokott medrébe, amikor talán 3:0-s vezetésünkkor, a kispapok amúgy igen jól mozgó csatára „ordító” helyzetben fölébikázta a bőrt és úgy találta a dolgot kommentálni, hogy: Azt a kurva életbe, hogy lehetek ilyen béna fasz!
A meccset aztán, ha jól emlékszem, 5:2-re nyertük. Kocsmába nem mentünk, mert a kispapok jó előre bekevert fröccsét ittuk, még ott a pálya szélén.
