Egyszer, egy egészen kis ideig nagyon szerettem volna, ha híres ember gyereke vagyok. Ballagtam hazafelé az iskolából a jó hosszú úton, és balga fejjel azon morfondíroztam, aki híres, az gazdag is, s mivel már úgyis sok pénze van, nem kell folyton dolgoznia. Azt tehet, amit akar, és a leglényegesebb, biztosan sok időt tölthet a gyerekével. Akinek nem kell a délutánokat, de még az estéket sem egyedül töltenie, amíg a szülei gürcölnek, hogy ötről a hatra jusson a család. Elképzeltem, kiszíneztem, mi mindent csinálhatnánk együtt, s hazaérve, a szokásosnál is rosszabbul esett az üres lakás. Aztán megvigasztalt anyám cetlije az asztalon, az elkészített étel a hűtőben, és a könyveim. Amikor félálomban meghallottam, hogy nyílik az ajtó, s anyám megjött a délutáni műszakból, apám a túlórából, már nem cseréltem volna el őket semmilyen híres emberre.
Nem gondoltam volna, hogy sok évtizeddel később, gyerekkori problémám épp egy zseniális híresség leánygyermekének könyvében köszön vissza. Moon Unit Zappa: Amerika, szépségem című regényében (Ulpius-Ház kiadó, Ulpius Modern Könyvtár sorozat 2003.) (Megvan annak a külön bája, hogy Frank Zappa az amerikai holdutazás leszállóegységéről nevezte el leányát.)
A hátsó borítón lévő ajánlás hívó szavai (nem a megfelelő férfit akarja megtalálni, ala Bridget Jones, Feminista kiáltványnak sem igen nevezhető) akár félre is vezethetnék az olvasót. Szerencsére már az Oscar díj átadók köszönetzuhatagát idéző bevezető, amelyben négy oldalon át sorolja, kiknek jár köszönet a regény megszületéséért, sejteti, szó nem lesz itt pasizásról, feminizmusról.
A kiadó szerint a „Zappa lány fél önéletrajzi regénye az Amerika, szépségem”. Maga a szerző ugyan cáfolja ezt a weblapján, (which is not about me or my dad) de mégis kiböki az olvasó szemét a párhuzam a szerző és a hősnő America Throne történetében. Elhanyagolható különbség, hogy nem világhírű zenész, hanem világhírű festő apa emlékével kell megküzdenie a regény címszereplőjének. De nemcsak vele, hanem anyjával, a testvérével, az útjába akadó férfiakkal, és legfőképpen önmagával. Az egész útkeresést, beleértve a csalódásokat, a pszichoanalízist, a folyamatos önámítást, ellenállhatatlan humorral, némi szarkazmussal tálalja. Tiszteletreméltó őszinteséggel.
Például itt: „Ekkor jöttem rá, mit hiányoltam a legjobban, amikor Jasperrel, vagy az apámmal éltem. Az időt. Az időt, amit a munkájukra, az egyes alkotásaikra pazaroltak, az időt, amit tőlem vettek el. Az időt, amit helyettem szándékosan a hivatásukra fordítottak. Féltékeny voltam a festményeikre, mert azok elsőbbséget élveztek, mert az egyetlen dolog, amit soha nem kaptam meg a saját apámtól, az idő volt. Bármit megadtam volna, hogy még egyszer megölelhessem őt. Még az is édes megnyugvást jelentett volna, ha levegőnek néz, mert tudtam volna, hogy ott van a másik szobában vagy ezer kilométernyire tőlem.”
Moon Unit Zappa eléri azt, hogy a regény olvasása közben nem keresi a párhuzamokat a valóság és a fikció között az ember, hanem America Throne történetére figyel.
