a civilizáció "áldásai" nélkül. Ez a történet 2006 szeptemberéből való. Visszatekintő adalék a város kontra vidék eszmecseréhez.

Egy kicsit csípős volt a péntek reggel a Bakonyalján. Ácsteszérre igyekeztünk. Előző este felhívott a polgármester, hogy echós szekéren különös fiatalok érkeztek a faluba. Jó riport készülhet belőle. Pénteken reggel fél kilencig a sportpályán táboroznak, aztán tovább mennek Pannonhalmára.

Úgy indultunk, hogy nyolcra odaérjünk. Néhány perc csak az út normális esetben. De ez nem az volt. Autónk a falu határában úgy döntött, ne tovább! Mi mehetünk, de ő marad. Állítólag válsághelyzetek kezelésében jó vagyok, s ez most az volt a javából. Elindultam haza, hogy telefonálok a polgármesternek küldjön értünk autót. (Térerő híján, a mobiltelefonnal nem érdemes próbálkozni.) Már éppen indultam, amikor feltűnt egy autó. Megállt, s megkérdeztem, átvisz-e bennünket. Furmányos kérdés volt, mert nem mondhatta, hogy nem arra megy, ugyanis az az út csak Ácsteszérre vezet. A benzinkútnál kiszálltunk, végig loholtuk a falut. Próbáltam ugyan lestoppolni az arra járó autókat, de senki sem állt meg. Másfél kilométer, mi az nekünk, akik folyton futóversenyekről tudósítunk! Akkor még nem tudtam, hogy ez a sors teremtette felkészülés volt a témához.

A sportpálya szélén, a tartalékosok padjánál két ló legelészett. Kicsit távolabb egy szem echós szekér ácsorgott. Előtte fiatal pár ücsörgött valami ponyvafélén és fázósan reggelizett. Hogy lesz ebből nagy riport? – futott át az agyamon.

Sergio Casini és Sarah Preetie Dűrr érdeme, hogy mégis lett. Ha nem is szenzáció, de tanulságos találkozás. Sergio és Sarah különös fiatal pár, akik echós szekérrel járják Európa útjait, s most Magyarországgal ismerkedvén jutottak el Ácsteszérre.

Történetük két éve kezdődött Svájcban, amikor Sergio Casini eladta az autóját, lovakat, echós szekeret vett helyette, és Sarah-val közösen útra kelt. Azóta bejárták nemcsak Svájcot, hanem Franciaországot, Olaszországot, s most a magyar utak vándorai. Sajátos életfilozófiájuk, hogy lehet élni a civilizáció „áldásai” nélkül is. Szabadon, minden kötöttségtől mentesen. Talán nem olyan kényelmesen, de a természethez közelebb.  Sőt, nyugodtabb az életük, nemcsak felületesen, hanem igazán megismerik a világot, a különböző embereket.

A csodálkozó krónikás feltette, az ilyenkor szokásos buta kérdéseket, miből élnek, télen mi van, a szüleik hogyan élik meg ezt a világból kivonulós döntést.

Látszott, sokszor elmondták már, de még inkább az, tényleg jól érzik magukat az önként vállalt nomád életben. Akad, ahol szívesen vendégül látják őket, mint tették Ácsteszéren is, ahol került abrak a lovaknak, a sportpályán letáborozhattak, s már megérkezésükkor borral, étellel, jó szóval fogadták őket. Másutt, afféle cserekereskedelemben, megdolgoznak az élelemért, a szükséges pénzért. Sergio Casini meggyőződéssel állította, a szülők boldogok, hogy gyermekeiket boldognak tudják.

Télen, persze hideg van – mondta nevetve Sarah, s ezzel le is zárta ezt a témát. Szép fekete szeme csillogott, a mosoly állandóan ott volt az arcán. Jegyzetfüzetembe felírta a svájci címet, hova is küldjem az újságot a róluk szóló cikkel. Aztán kért egy papírt, mert levelet akar írni a barátainak. Az egész füzetet neki adtam. Csekély ellenérték azért az élményért, hogy megismerhettem őket. Reggeli után Győr felé vették az útjukat.

Epilógus: az autónk pöccre indult, ahogy hazaértünk.