A 22-es buszon utazunk a Moszkva tér felé, délután 4 óra van. A tömeg sűrűsége közepes, igyekszünk megadással tűrni, hogy egymáshoz kell érnünk.
Próbálok beljebb furakodni, mintha a busz közepén lenne egy kis hely. Már ott is vagyok. Egy négyes ülésben (két-két pad egymással szemben) két felnőtt és egy 8 év körüli kisfiú ül. A harmadik hely tehát üres, senki nem telepszik le melléjük, én sem.
 A család rendezett külsejű, nem beszélgetnek, némán, mozdulatlanul merednek a semmibe. Ruhájuk tiszta, rendes, de ódivatú, nem illik a közegbe. Kezükön, arcukon látszik, hogy kétkezi munkások. Tisztességes cigányemberek. Bűvös, átléphetetlen kör van körülöttük. Rabszolgadaccal néznek maguk elé  - az elszigeteltség fájdalmával. Nem nézhetünk, nem kacsinthatunk össze. Nincs segítség.
Szinte megáll az idő, pedig talán csak 15 percig utazunk így. Lassan értem meg, hogy a legabszurdabb az előttem lévő képben  - a gyermek. Legalább egy kicsit cserfelhetne a szüleivel, nyugtalankodhatna a tömeg miatt („Anyu, nagyon sokan vannak, mikor szállunk már le?”), mondhatná, hogy szomjas vagy éhes, de nem teszi.
Meg akarom törni ezt a szörnyű varázst, csak le kell ülnöm mellé, talán rámosolyogni, de képtelen vagyok rá. Nézem a többi utast, mintha kőszobrok között lennék.
Végre megérkezünk. Mindenki leszáll. Gombóc van a torkomban. Nem történt semmi! - hajtogatom magamban.
 A kőarcú család a metró felé lépked, még hosszú az út hazáig.