A magyar flóra kétségtelenül legerotikusabb megnevezésű tagja a titokzatos lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum). Habár a felületes szemlélők talán előrébb helyeznék e versenyben a herefojtó arankát (Cuscuta trifolii), esetleg magát a soknevű lóherét (Trifolium pratense) avagy fenyert, ám ezek a balgák nyilvánvalóan a mezítelen női testet is izgatóbbnak látnák, mint a diszkréten cérnatangába bújtatottat. Egyszóval a kisfiúk és kislányok talán nem érzékelik a lónyelvű kifejezésben finoman felzizegő orális (szakszóval: kvázi-nyalafinta) utalásokat, sem a csodabogyó kifejezésnek a futball-labdától a legnemesebb tartozékunkon át a viagráig húzódó férfiúi-mélylélektani ívét, de a csupa nagybetűs IGAZI FÉRFIAK és IGAZI NŐK mindenképp.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy maga a vizsgálatunk tárgyát képező növény sem közönséges megjelenésével hódít. Legjellegzetesebb képlete a növénymorfológiában fillokladiumként ismert, a normál levelek közepén magányos, kinyújtott nyelvként gúnyolódó kinövés, szakszóval (terminus technicus) izé.
Persze valójában a levélnek látszó dolog a szár, és a kis kinyújtott nyelv a levél, de az érthetőség kedvéért a könnyebb végéről kellett kezdenünk az ismerkedést. Az ilyen típusú alakoskodás a növényvilágban egyáltalán nem ritka. Gondoljunk csak az ártatlan kinézetű és jólelkűnek vélt tűlevelűekre! Vajon hány kisgyermek életét keserítette meg a biológiatanárok egyik kedvenc kérdése, hogy milyen része a fenyőnek a toboz? Alig-alig akad józanul gondolkodó ifjú, aki virágként nevezné meg e furcsa, fás képletet. S vajon hány fiatalt fordított szembe az élet tudományával annak megértése, hogy az akáctüske az valójában szár, azaz tövis, míg a kaktusztüske levél, az a kis fehér, pamacsos, üveggyapotszerűen viszketős tüskécske pedig a virág.
Szerencsére a csodabogyók nem túl népes családja e morfológiai rejtvényért legalább arányos, kellemetes megjelenéssel és könnyű azonosíthatósággal engesztel, nem beszélve a fogyasztásra csábító (ámde emberi fogasztásara alkalmatlan), fényes, vörös bogyókról.
A lónyelvű rokonság mellett jelentős állománya van hazánkban a szúrós családnak is. Mindkét szépség a mediterrán liliomfélék jellegzetes képviselője, így mindenhol megtalálhatók a Mecsek gyertyános-tölgyeseiben és bükköseiben. A hazai társulások közül a karsztbokorerdők szemet gyönyörködtető lakói.
Összességében elmondható, a lónyelvű csodabogyó alkalmas mind szexuális utalások feltűnésmentes szövegbe csempészésére, mind botanikai tudásunkkal való felvágásra, mind az „Idegen is lehet szép” alapelvének bizonyítására, így a dél-dunántúli természettudományos értelmiség körében tapasztalható példátlan népszerűsége egyáltalán nem véletlen.
