Fiatalabb koromban gyűjtögettem sörösdobozt (akkoriban nagy szám volt, mert többnyire kamionosoktól lehetett csak beszerezni, vagy át kellett menni sörért Stájerországba, azt meg nem lehetett minden hétvégén)

Aztán gyufásdobozt (ezt később úgy csináltam, hogy a 'fiókot' kidobtam, a dobozt meg elvágtam, hogy szépen kivasalva albumba ragaszthassam, és lehessen látni a tetejét, meg az alját is)

Gyűjtöttem négylevelű lóherét, száraz rózsát, cipőtalplenyomatot, Matáv telefonkártyát, autók márkajelzéseit (az sima rongálás volt néha.... körülnéz, Merci-jel lepattint, elszalad, de lehetett venni márkaszervízekben drágán, bontóban olcsóbban, és bolhapiacon különlegeseket)

Aztán amikor olyan lett az életem, hogy sűrűn költöztem, és csak egy hátizsákot és egy hálózsákot vittem magammal, akkor ezeket mind elhagytam.

Amikor megint egyhelyben maradtam, akkor újra rámtört az őrület, elkezdtem kártyákat gyűjteni. Francia kártya, cigány kártya, magyar kártya, tarot, tarokk, bármi...

Aztán elkezdtem mentőápolóként imitálni a munkát. Egy nap megkaptuk a következő feladatot:

Gipsz Jakab 86 éves
Demencia
Huszonkettő a kerület
Irgalmatlan Görbe utca 62/béla, családi a ház

Megy az OPNI-ba (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) a C geriátriára Várja a Dr Doktor Doktorovics

A megadott családi ház előtt megállva ünneplő tömeg fogadott minket. Szomszédok, rokonok, ismerősök. Meg egy járőr páros, a rokonok riasztása alapján. Az előszoba ajtaja akadozva nyílt, belépve azt hittem, ez csak vicc. Plafonig tornyozott szemét, szépen rendben, kiválogatva. Volt ott biciklialkatrész, vállfa, Népszabadság, Magyar Nemzet (lefűzve persze), reklámszatyor, plüssmedve, mosógép (8 darab) szórólap, reklámújság (fajtánként és havonta sorbarendezve, kötegelve. A lakás belsejébe szűk járatokon lehetett csak eljutni, a világítás minimális volt.
Bent folytatódott a horror, és keményedett a helyzet. Dunsztos üvegekben vizelet, az egyik ágyon csontok, mint később kiderült az ebédre feltálalt csirke maradványai közt szépen megfért a 12 éve kimúlt sándorpapagáj csontváza, a tavaly megboldogult házőrző, és az utcában elgázolt valamennyi sün és kóbor macska csontváza is. A labirintus közepén vörös szőnyeggel letakart hatalmas fotelben gonosz háborodott goblin-királyként gubbasztott egy meztelen apóka. Amikor meglátott bennünket elkezdett motyogni, hogy rendőrt fog hívni, mert jogállamban az megengedhetetlen, hogy tűzvédelmi ál-okokkal kilakoltassanak valakit, és amíg távol van a lakásától, addig a mohó szomszédai tolvaj módon széthordják és elkótyavetyéljék a gyüjteményeit.

Ami ezután történt azt nem részletezném. A bácsi bekerült a geriátriára, a rendőrök lezárták a lakást. Később valószínüleg a rokonok összetoltak annyi pénzt, hogy az évtizedek alatt összegyűjtött holmit valaki fellapátolja egy teherautóra, és tucatnyi fuvart teljesítsen egy szeméttelepre. De ezt már csak feltételezem.

Ez az eset megdöbbentett. Hallottam már erről, hogy létezik egy ilyen betegség, de látni, megtapasztalni szörnyű volt. Aztán később még volt szerencsém néhány hasonló esethez, és biztos vagyok abban, hogy minden mentősnek, aki 1 évnél hosszabb ideig hordja/hordta a piros kabátot van legalább egy ehhez hasonló története.

Tudom, hogy nem minden gyűjtőből válik ilyen nyomorult lény öregségére, de az, hogy én már fiatalon is képes voltam hülyeségeket összeszedni, katalogizálni, az megijesztett. Elhatároztam, hogy nem fogok többet gyűjteni semmit. Na jó, kártyát igen, ha már elkezdtem, de mást már tényleg nem. Esetleg még papírsárkányt, elvégre abból is van már vagy 8 különböző, és az nem is gyűjtemény, hanem játék, a lányom kifejezetten élvezi amikor röptetem őket. De mást már tényleg nem.

Tényleg nem?