E két tábor között szinte kibékíthetetlen az ellentét. Én természetesen kutyás vagyok, és szerencsére az összes szomszédom is az. Itt mindenkinek van vaj a füle mögött, az egyik társaság folyton kiszökik az utcára, a másik duótól a macskáim nincsenek biztonságban, az enyémek meg szívesen átnéznek a szomszéd kertjébe. De ettől a gazdáik még nem esnek egymásnak. Nem tagadom, néha az enyém is ugat, de puli létére egész keveset, cserébe ugatnak a szomszédok is. Hála az égnek ők sem sokat, és többnyire nem ok nélkül. Ritkán kapom csak rajta valamelyiket, hogy unalmában ugatja a holdat, ezt a tevékenységet egyébként is beosztják egymás között. Telente fordul elő, egyik éjjel arra ébredtem, hogy egy, csak egy kutya óbégat az éjben, gondoltam kinézek, hát az enyém volt! Következő este meg a Nimród szomszéd volt a soros, azután jött a Rozi. Mondom, beosztották. Ok nélkül különben nem zajonganak. Alapvetően két dolog robbantja ki a randalírozást, az egyik, ha idegen kutyák tévednek az utcába, ezek többnyire le-fel rohangálnak a kapuk előtt és heccelik a bezárt házőrzőket, a másik, ha a „fémhulladék gyűjtők” kis kocsija nyikorog a köves úton a sötétben.
De nem is róluk akartam igazából írni. Szóval vannak a kutyások meg a kutyátlanok. Az egyik női magazin portáljának fórumán hetente nyílnak topicok a témában, hol a kutyások panaszkodnak, hol meg a kutyátlanok. És ahogyan az az arctalan netes világban történni szokott, a két társaság álláspontja jottányit sem közelít egymáshoz, a nélkül osztják egymást, hogy szemernyit is megpróbálnák megérteni a másikat. Eszükbe nem jut egyetlen pillanatra sem, hogy meghallgassák a másik felet, mindenki fújja a magáét, csípőből tüzelnek. Elkeserítő számomra, hogy egyesek még attól sem riadnának vissza, hogy megmérgezzék a szomszéd kutyáját, ahelyett, hogy valami épkézláb megoldást keresnének.
Persze nem jobb a helyzet a kutyások között sem. Ha kiskutyát szeretnék, akkor ugye óvakodjak a lelketlen szaporítóktól, mert kutyát csak és kizárólag pedigréset, okleveles tenyésztőtől, csak amikor kiderül, hogy nem megfelelő az ár, akkor vágják oda, hogy ivartalanítani, meg házőrzőnek nem az ő mesés kölykük való! Ez is egy ellentét, hiszen ha egy bizonyos fajtát szeretne az ember, meg egészségeset is szeretne, de nem kíván vele kiállításokon bohóckodni, viszont momentán épp nincs fölös egy-két ezer eurója (nem tévedés), akkor mit tehet? Ráadásul, ha az ember lánya kicsit is elmélyed egy-egy fajtafórumon, igen kínosan érezheti magát egy idő után, mert azt fogja látni, hogy a híres-neves tenyésztők is ölik egymást. Néha nem csak a neten, épp itt a miskolci kutyakiállításon esett egymásnak tavasszal két tenyésztő és került kórházba az egyikük megkéselve. Ha pedig elég szorgalmasan olvasunk, arra is fény derül előbb-utóbb, hogy elég sokaknak van csontváz a szekrényében még az ezer eurós szekcióban is. Több olyan tulajdonossal is találkoztam már, akinek a kutyája ilyen-olyan híres kennelből származott, de „nem kértünk törzskönyvet, mert így olcsóbb volt”, pedig maga a törzskönyv kiváltása pár ezer forint, tehát nem ettől lesz drága egy kölyök.
Azután ott van a „csomag” kérdése, amin lássuk be, jogosan háborodnak fel azon városlakók, akik nem szeretnek ürülékhalmok között szlalomozni. Én sem szeretek. Viszek is magammal zacskót, ha olyan helyre megyünk. Igen ám, de hová dobjam a zacskót, ha nincs szemetes? Továbbá, ha én összeszedem a terméket, miért nem tesznek így a kétlábúk parklátogatók is? Nekik szabad mindent összepiszkítani, hogy azután a kutyám belehemperegjen? Akinek már volt hasonló „élménye” jól tudja, hogy miről beszélek. Én nem jogosan háborodom fel, amikor a kijelölt városi kutyafuttatót tojják össze emberi lények? Na igen, ez a kutyafuttató érdekes dolog.
Direkt megnéztem városunk ide vonatkozó rendeletét, és talált, süllyedt, az a park van kijelölve erre a célra, ahová ősztől tavaszig gyakran kilátogatunk. Nekem ugyan lenne néhány elvárásom egy ilyen hellyel kapcsolatosan, de a városvezetés nyilvánvalóan tesz a véleményemre, rendeletben kijelölték a helyet, dolog elvégezve, kész, pont. Csak épp pár dolog hiányzik, ami tovább szítja az ellentétet kutyások és kutyátlanok között. Először is, semmilyen tábla nem jelzi, hogy ez a terület kutyafuttató, így azoknak, akik ebbe parkba jönnek ki bográcsozni, grillezni, szalonnát sütni, focizni, gyereket sétáltatni, fogalmuk sincs arról, hogy ez a terület a hivatalos városi kutyafuttató, így ők háborognak a kutyák miatt. Én meg azért, mert teleszemetelik a parkot ételmaradékkal, és teleszarják a bokrok, fák alját.
Továbbá azt gondolom, hogy egy kijelölt kutyafuttatót célszerű lenne körbekeríteni, egyrészt a kutyák biztonsága okán (a park mellett hosszan, végig egy forgalmas út fut), másrészt a többi, nem kutyás látogató védelmében. A hely mérete és alakja egyébként lehetővé is tenné, hogy elkerítve mindkét tábor igényeit kiszolgálja. Ja és természetesen szükség lenne szemetes edényekre is.
Lehetne és kellene is még beszélni a képzésről. Azzal is sok kellemetlenségnek vehetnék elejét a kutyatulajdonosok, ha legalább pár alapvető parancsot megtanítanának a kutyájuknak. A behívást és az ül, fekszik, marad parancsszavakat legalább. Nem mondom, hogy az enyém tökéletes lenne, de azért látszik rajta, hogy ragadt rá valami a koszon kívül is a kutyasuliban. Nem agresszív, nem támad rá más kutyákra, szívesen játszana, ha hagynák. Sajnos azonban sok tulajdonos nem veszi komolyan a szocializációt, nem ismeretei össze a kutyáját más ebekkel fiatal korban (kutyaovi, kutyasuli), így azok idegen állattal találkozva nem tudják, hogyan kellene viselkedni. Sok gazdi a kistermetű kutyáját ölbe kapja inkább, minthogy hagyná játszani. Pedig a séta olyan a kutyáknak, mint nekünk mondjuk beülni a barátokkal egy italra. Szórakozás! Arról nem beszélve, hogy a fáradt kutya a jó kutya.
Nemrég láttam egy híradást, hogy egy kecskeméti menhelyen képzést indítottak az örökbefogadott kutyusoknak, mert megelégelték, hogy az állatok rendre visszakerültek a telepre, mert a kedves örökbefogadó gazdik nem boldogultak velük. Örvendetes kezdeményezés, hiszen ezek az állatok többnyire nem véletlenül kerültek menhelyre, segítségre szorulnak, de hozzáértő kezekben csodákra képesek. Egy ilyen oktatáson sokat tanulhatnak a kutyák, de még többet a gazdák.
A téma kimeríthetetlen azt hiszem, a mondás viszont örök: „kutya nélkül élni lehet, de minek”!