Ez egy több mint 30 éve megjelent szocreál nevelési regény címe. Megpróbáltam „kiguglizni” a szerzőt, mert már nem emlékeztem rá. Persze nyoma sincs a „Mindenhatóóóban”. Valamiféle makarenkói nevelési stílust népszerűsített a mű, amelynek ifjú titán(nő) főszereplője nehéz körülmények között élő gyerekeket próbál rendre szoktatni mint a srácok mindenre elszánt osztályfőnöke.
Cseppet sem nézem le Makarenkót, elvei és gyakorlata talán most is segíthetne elvadult fiatalok jó útra térítésében, de „normális”, „átlagos” gyerekek esetében az erőszak minden formáját elutasítom, semmi egyébre nem nevelhetők vele, minthogy gyengébb féllel szemben jogszerű és megengedett az erőszak. A címbeli három pofon sem adható, amellyel a gyerekek egymás közti erőszakos cselekedeteit akarta megfékezni a „tanítónéni”, nem beszélve arról, hogy a mű egy kitüntetett helyén ő maga is lesederint egy csárdás pofont az egyik nebulónak. Ez volt (?) tehát harminc-negyven évvel ezelőtt a minta. Vajon ma mennyire lenne elfogadható egy ilyenfajta tanári magatartás? Esetleg ha nem is üthet, visszaüthet-e a tanár, tanárnő? Tényleg túl sok joga lenne a diákoknak, szülőknek, a tanároknak meg semmi?
Mondhatni könnyen beszélek, hiszen engem nem ütött meg sem szülő, sem gyerek, mi több, el sem tudnék képzelni egy ilyen szituációt, persze azt sem, hogy én emeljek kezet valakire. Szóbeli erőszakot (értsd felemelem a hangom) már alkalmaztam, nem vagyok rá büszke, utólag arról is úgy gondolom, szükségtelen volt, de emberből vagyok, néha elragadnak az indulataim.
A jelenlegi társadalmi közeg nem kedvez az erőszakmentesség filozófiájának, úgy érzem, rossz úton járunk, világunk mikro- és makroszintje egyaránt az erőszak kultuszát támogatja. Még mindig nincs „rendes” törvényünk a családon belüli agresszió ellen, csak igen kevés dolog történt az iskolán belüli erőszak megállítására. Ne felejtsük el, hogy a tanárok többsége nő, az a családi minta, amellyel a gyerek érkezik esetleg olyan, ahol az asszonynak hallgass a neve, ezt terjeszti ki a tanuló a pedagógusra is mielőtt őt az iskolai életre szocializálhatná.
Sokszor mondták pályakezdő koromban, amikor a gyerekek körülményeire, szüleik nevelési módszereire panaszkodtam, hogy ezzel ne foglalkozzak, hiszen úgysem tehetünk ellene semmit. A mai napig úgy gondolom, ez nem helyes megközelítés. A megoldást abban látom, hogy a szülőket az eddigieknél jobban be kellene vonni a diákok iskolai életébe, talán így nem ellenségnek, hanem partnernek tekintenék a pedagógusokat. Ehhez arra is szükség van, hogy a tanárok is nyitottabbak legyenek ebben a kérdésben.