Szívesen kóborlok Salman Rushdie varázsos világában, korábban csak Bulgakov és Marqez volt ilyen hatással rám. Mágikus realizmus hatja át mindhármuk ábrázolásmódját.
A mi racionális világunk az európai felvilágosodás talaján áll, mítoszaink ugyan a romantika korában újból megtermékenyítették az irodalmat, de azért a befogadók többsége számára emészthetőbb a realizmus mindenféle jelző nélkül. Párhuzamos világok létezését legfeljebb a sci-fi, fantasy birodalmában tartják elfogadhatónak.
Az éjfél gyermekei nem nevezhető könnyű nyári olvasmánynak, sejtelmes, a tapasztalati világon túlmutató igazságokat kell elfogadnia az olvasónak, ha át akarja adni magát a regényfolyamnak.
A szerző alteregója, Szalim, az ő vezetésével próbálhatunk meg behatolni egy - számunkra- ismeretlen, egzotikus terület (az Indiai –szubkontinens) - hétköznapjaiba, kultúrájába, történelmébe. A főhős – antihős. Hindunak született, muzulmánként nevelkedő elcserélt gyerek, akinek a szülei- nem a szülei, aki órára, percre egykorú az önálló India születésével, ezzel egyénként magában hordozva, szimbólumává válva imádott, megváltani kívánt Indiájának. Megalapítja az Éjféli Gyermekek Konferenciáját, amely lehetővé teszi számára, hogy a több mint 500, egy napon született mágikus gyermekkel telepatikus kapcsolatba lépve, az ő csodás képességeiket is megismerve India felemelkedését tervezze. A keleti filozófiák lényege azonban nem az akarat és a tervek dicsőségét hirdeti, csak az érhet célba, aki átengedi magát az áradatnak, aki nem akar, hanem elfogad, Szalimnak ezt az utat kell bejárnia, hogy beteljesítse sorsát.
A megváltástörténetek sorába illeszkedő regény a modern India olyan arcát mutatja meg, amelybe lehet, hogy nem szívesen tekint bele az olvasó. A szubkontinensen történő borzalmak: háború, gyilkosság, csonkítás, nyomor, árulás mind visszaköszön Szalim életében. A regény egy pontján valamennyi- még életben lévő- éjféli gyermeknek, immár felnőttként osztoznia kell Szalim sorsában, a testi, lelki megcsonkíttatásban. Siva –akivel azon a bizonyos éjszakán csecsemőként szándékosan elcserélték Szalimot – juttatja árulásával valamennyiüket erre a sorsra. Szalim a bölcsesség embere, Siva viszont (ahogyan isteni névadója) a föld nyers teremtő és pusztító ereje, így nemcsak elvesz, hanem ad is, magvait szétszórva a világban újrateremti az éjféli gyermekek csodás erejét.
Szalim egyetlen életben több emberi sorsot is végigél (ahogyan Síva is), a csillogó új India jómódú polgára, Pakisztánban tanúja a katonai rezsim puccsista politikájának, miután elveszti családját, zombiszerű katonaként gyilkos akciókat hajt végre társaival, csodás szökése után előbb kegyelemkenyéren élő szegény rokon, majd mutatványosok között dolgozó gettólakó, akinek felesége valójában sosem válik azzá, gyermeke pedig alteregójáé, Siváé, végül kasztrációja után újból megnősülve az esküvője napján „szétreped” és megsemmisül, így válva eggyé az egyetlen valóban imádott asszonnyal, Indiával.
A regény nem tette népszerűvé egykori hazájában Salman Rushdie-t, a Nehru-Gandhi család személyes támadásként kezelte művét. (Nem ez az egyetlen regénye, amely miatt bajba került, közismert, hogy a Sátáni versek miatt fatvát, vagyis halálos ítéletet mondott ki rá Khomeini ajatollah.) A tükör, amit a szubkontinens elé tartott, nem talált túl szíves fogadtatásra. Számomra azonban hihetetlenül vonzóvá és élővé tette azt az ízekkel, illatokkal, álmokkal teli keleti világot, amelybe bepillantást engedett.
