Egy kedves barátnőmmel esett meg az alábbi történet. Nem követek el indiszkréciót, hisz már valószínű, maguk a szereplők is rég megfeledkeztek róla. Oly sok éve történt, hogy ha életfogytiglanra ítélnek akkoriban, jó magaviseletért már rég szabadulhattam volna.

Péntek, késő délután volt, árnyékban is perzselő hőség. Barátnőm, aki harmincas évei elején járt, lélekszakadva rohant a végállomáson járó motorral álló buszhoz. Még épp elérte, s bár volt ülőhely jócskán, inkább a csuklósbusz hátsó traktusában, az egyik oszlopba kapaszkodott. Utálta a műanyagbevonatú üléseket, s az embertömegen át való tülekedést a leszállásnál. Jól tudta, két-három megálló után már mozdulni sem lehet a buszon.

Kibámult az ablakon, nem törődött a le-felszállókkal. Nézte az autófolyamot, s egyre jobban aggódott, mikorra is ér haza. A férje és a gyerek már otthon voltak, de a vacsorakészítés rá várt.

A teniszpályánál lévő megálló után csigatempóban araszoltak. Kicsit lazított kapaszkodó kezén, de nem engedte el az oszlopot. Hirtelen meglódult a busz. Miközben megpróbált rendesen megkapaszkodni, s nem kuglibábuként eldőlve fellökni néhány embert, a keze végig csúszott az oszlopon. De nemcsak azon, hanem az oszlop mellett álló férfi mellkasán, sőt még néhány centivel a derekánál is lentebb. Futó érintés volt, lágy simogatás.

Égő arccal hebegett bocsánatfélét, s megpróbált elsunnyogni, de a tömött buszban képtelenség volt. Mély lélegzetet vett, és szembenézett a férfival. Egy huszonéves srác mosolygott rá, s biztosította, nem történt semmi. Ilyenek ezek a sofőrök - tette hozzá lezárva a beszélgetést. Szótlanul utaztak tovább, de barátnőm észrevette, hogy hosszan megpihen rajta az ifjú szeme, s az ő pillantása is oda-oda tévedt a srác rakoncátlan fekete hajára, napbarnított izmos vállaira. A tekintetük is egyre gyakrabban találkozott.

Barátnőm, kombinépántos pamutruhában, kócosan, az egész heti hajtástól fáradtan, nem képzelte magát vonzó jelenségnek. De jól esett neki a csendes flört.

Amikor a metró megállóhoz értek, grimasznak sikerült mosollyal odabiccentett a srácnak és leszállt. A mozgólépcsőn rohanva igyekezett behozni a perceket, amiket az araszoló buszozással elvesztegetett. Szerencsére, már ott állt a szerelvény, beugrott a legközelebbi, utassal tömött kocsiba. Épp csak elkapta a kapaszkodót, s már neki is lódultak. De hirtelen fékezett a vonat. Akkorát, hogy biztos volt benne, nem tud megállni a lábán. Egyszerre erős kar fonódott a derekára, s megakadályozta, hogy a többiekhez hasonlóan rádőljön a körötte állókra. Hálásan felpillantott, s az imént elhagyott fekete szemek mosolyogtak rá. A felháborodott utasok gyorsan magukhoz tértek, egymáshoz paszírozódva valamelyest elrendeződtek. A metró száguldott a következő állomásra. Akkor vette csak észre, hogy az az erős kar még mindig átöleli, amikor a leszálláshoz készülődött. Elmosolyodott, könnyű kézzel megsimította a fiú arcát, az ajtóhoz nyomakodott és leszállt.

Otthon, a milyen napod volt, kedves? kérdésre elmesélte férjének a történetet. Na, ugye, tudtam én, hogy jó nő a feleségem, hisz azért vettem el. - nyugtázta a férj a hallottakat. Puha csókot lehelt barátnőm homlokára és elé tette a frissen főzött kávét.